Videojáték

Injustice - Gods among us

  • wilson
  • 2013. május 25.

Interaktív

A játékterem-kultúra Magyarországon valahogy soha nem tudta megvetni a lábát, és gyorsabban szívódott fel az itthoni piacról, mint a seb köré locsolt Betadine. Vannak és voltak azonban meghatározó címei a kilencvenes éveknek, a Doom-Quake-Mortal Kombat szentháromságból mégis kevesen tudtak elevickélni az ezredfordulóig.

Egyetlen sorozaton évtizedeken dolgozni a legbiztosabb és egyben a legunalmasabb állás, és tulajdonképpen az Injustice se tud többet, mint az 1992-es MK, mégis talán az elmúlt évek leghangulatosabb verekedős játéka.

A szuperhősös téma meglovagolása kezd annyira elnyűtt lenni, mint az élőholtak szerepeltetése, különösen a Marvel-filmbirodalom úthengerének árnyékában. A másik nagy képregénykiadónak, a DC-nek valahogy nem megy ez a műfaj, pedig az Injustice sztorija jobb, mint a Joss Whedon-féle Avengers. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy tökéletesen hű az alapanyaghoz: itt minden a kánon szerint történik, és a hollywoodi vágóolló nem nyírja ki az előtörténeteket és a képességeket csak azért, hogy a tömegek is el tudják fogadni az emberfeletti képességeket. Superman itt nem az önfeláldozás tiszta lelkületű szobra, hanem egy bosszú fűtötte, a haragot legyőzhetetlen erejével kiélő mészáros. Ha kell, akár puszta kézzel is eltesz láb alól bárkit, aki csak ellenkezni mer vele.

Még szerencse, hogy őt is laposra lehet verni, ahogy Jokert vagy akár a Zöld Lámpást is, rajongók álmait és ősi bosszúvágyakat váltva ezzel valóra. A lendületes történet pont addig tart, amíg még tényleg érdemes mozgatni a szálakat, és a stílus, na meg a mögötte álló, abszolúte veterán csapat hozza az elvárhatót - ezernyi extra tartalom és egy vaskos, de drámaian kiegyensúlyozatlan online rész képében. Már csak egy Igazság Ligája film kéne mellé, és szép lenne az élet akkor is, ha DC-rajongónak született az ember.

Warner Bros; PC, PS3, X360, iOS

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.