Ennek a teóriának aztán megannyi nehezen érthető elhajlása van, attól függően, hogy a tudósok a párhuzamos kvantumuniverzumok, a szuperhúr-, a membrán- és ezernyi más elmélet alkalmazásával merre konkludálnak. Művészeti, irodalmi, filmipari termékek sora is e "felfoghatatlannal" foglalkozik; műfajukat tekintve például ilyen a sci-fi és fantasy megbokrosodása. Ezek az elképzelések korábban a misztikum szférájába tartoztak kizárólagosan, a sarlatánok, a bolondok és a médiumok felségterülete voltak, ahová mára az elméleti fizikusok is betették lábukat, akik aztán feltűnnek mindenféle ismeretterjesztő munkákban; alapvető gyerekkori élményeik a fantasztikus képregények, a Star Trek, az Alice csodaországban, később az Alkonyzóna.
Arcukon a múzeumi akcionisták, vén hippik és eleven kölykök riadt boldogságérzete, hogy meghallgatják őket, és néha labdázni meg ponyvát rázni is szabad nekik, de nem happeningnek hívják tevékenységüket, hanem tudományos eljárásnak és bizonyításnak. A megmosolyogtató komolyságukon túl fölfedezhető némi céltudatos erő is bennük, egyszóval hasonlítanak azokhoz az általában mindennapinak nevezett emberekhez, akik késői romantikával nézik a tavaszi virágokat, miközben hathatósságukat keresik, meg úgy gondolják, hogy az ő mezsgyéjükön túl is lehetnek éppen ilyen virágok. A bibi az, hogy a tudósoknak az az agyrémük, hogy pont ez a szál máshol is van, meg ők is máshol lehetnek. Máshol is, ugyanabban az időben.
Avval a gyanúperrel élünk, hogy nem véletlen ezeknek az elképzeléseknek a szárba szökkenése éppen a mi időnkben. Az emberek fölnéznek, vegyünk egy intenzíven orgonalila égboltot, amelyen a hiány árnyalódik, vagy a semmi világosodik ki, hát, valljuk meg, mi sem hagynánk ennyiben, ha tudósok lennénk. Valaminek kell ott lennie, és meghalni is snassz.
Azzal indítanak, hogy egy lázadó elme szerint egy gigantikus buborékban élünk, és ez mennyire felkavaró, mivel ezen belül alternatív világok léteznek. A helyszín a Grand Central pályaudvar, New York, ebben az ikonikus épületben történik meg, hogy az ember egyik párhuzamos univerzumból a másikba lépked. Ezek illusztrálása nem vall túl nagy képzeletre; vagy kihalt a város és az épület, vagy szabadcsapatok ellenőrzése alatt áll, vagy a nácik győztek, és a falakon feltűnnek a hitleri birodalmi jelképek. Tízezernyi filmből ismert jelenet, emberünket távcsöves fegyverével bérgyilkos fogja be, a mi világunkban meghal, de egy másikban túlélő. Mert ugyanis mindannyiunknak vannak duplikátumai, nem is egy, és azok ugyanebben az időben, vagy máskor, más történetet játszanak el. Mi más ez tényleg, kérdezzük a kutatókkal, mint "halhatatlansági mánia"?
Miközben ködképek, színes és csillogó fémtárgyak köröznek és hajlanak és csavarodnak erre meg arra a képernyőn, kapunk azért valamelyest érthető magyarázatokat is a tudomány világából, melynek lényege az, hogy a modern alternatív valóságok leírásának kísérlete túlhaladt a klasszikus fizikán, mely maga volt a rend és az elegancia. Hogy ez így alakult, azért elsősorban Einstein felelős, de felmerül Lénárd Fülöp neve is és más nagy tudósoké. A mostaniak remélik, hogy a "multiverzumokat" neutronok vizsgálatával is bizonyítani tudják nemsokára. Ahogy illik, fölvetjük itt végezetül, hogy az is lehet, hazánk mai kormánya szintúgy a féregjáratot keresi, amin átjutva egy újfajta civilizációt hozunk létre, a magunk képére formálva. Addig is be kell érnünk énünk verzióival.
National Geographic Channel, április 20.
