Amikor Sztupa és Troché lekászálódtak a pesti vonatról, nem sokat segített a nehéz télikabát. A hideg így is csípett, a mozgást viszont csak akadályozta, meg hát hamar meg is izzadt alatta az ember. Szerencsére a kocsma ott volt közel, tényleg csak ötven métert kellett gyalogolni az utca végére. A kertet hó lepte, kis dombocskák erre-arra, mintha nagy összevisszaságban hagyták volna kinn az asztalokat, székeket a nyári szezon végén. Bent meleg volt, melegebb is a kelleténél, pont, mint a vonaton, de ott legalább le lehetett húzni az ablakot. A délutáni pesti személy jó egy órával a környékbeli üzemek (dohánybeváltó, gépállomás, szeszgyár) fajrontja előtt fut be mindig, ilyenkor a kocsma is üres, csak a stamgasztok ücsörögnek szokott asztaluknál, mint szétszóródott parasztok a sakktáblán egy különösen öldöklő csata után. Ha volt bármi neszezés, amikor beléptek, istenuccse abbaszakadt, csak a padló nyikorgott Sztupa vasalt csizmája alatt, ahogy a fogashoz ment, Troché bakancsát nem lehetett hallani, ő még tojásokon is nesztelenül járt volna, egy padló meg sem kottyant (nyikkant) neki. A zenészek épp szedték elő a hangszereiket, de a mozdulatok félbemaradtak, a légy is megállt a levegőben. Így lett volna akkor is, ha két közönséges idegen érkezik, nyilván, csak hát itt sem Sztupa, sem Troché nem számítottak idegennek, közönséges kuncsaftoknak meg aztán pláne nem. Hogy kerültek ezek ide, s mi lesz, ha megjönnek a többiek? Először a prímás kapott észbe, s menten fel is ragyogott a képe, hisz’ ő ért mindent, neki máris összeállt a kép, ő itt a helyzet ura. Elővette szépen a hegedűjét, vonóstól a hóna alá csapta, ez afféle páncél volt nyilvánvalóan, és elindult feléjük. Sztupa és Troché még nem ültek le, amikor odaért. Sztupa és Troché, mondta, mindenkivel tisztelettel beszélt, rutin volt az nála, de most nem azon a hangon szólt, tisztán, mindenféle műalázat nélkül, mintha idős rokonokhoz beszélne. Sztupa és Troché, ismételte, megismernek? Ignácz Laci vagyok, a Lacika, vagyis most már úgy hívnak, legifjabb Ignácz Laci. De öregapámat, édesapámat biztos ismerik. Itt lovagoltam a maguk térdin, régen. Sztupa kezet adott, Troché tán mosolygott (erre Ómafa jegyzetei azért nem utalnak egyértelműen). A legifjabb Ignácz visszasietett a társaihoz, odaszúrta, hogy csak kísérjetek, majd hegedűjén rázendített a Marseillaise-re.
Szombaton (18-án) mint már annyiszor, most is a Cinemaxon ütjük agyon az estét. Fél kilenckor a kettesen lesz az Ösztön című thriller, mely egy börtönpszichológus és egy szexuális ragadozó küzdelméről szól. A mű aligha tartogat különösebb meglepetéseket bárkinek, de legalább hollandi, ez akár még az előnyére is válhat. Miután vége van, átkapcsolhatunk az egyesre, ahol meg az Aurora című finn filmhez lesz szerencsénk, melyről elsősorban azt lehet elmondani, hogy hol van már A félelem megeszi a lelket… Különösen nem egy hotdogos bódénál eszi meg a lelket, remulád mártással. A Zöld kártyán is túlvagyunk rég, már csak a tündérmesék mernek az ilyesmiről beszélni, s azok durvábbak mindennél. Arról van ugyanis szó, hogy az Iránból szalajtott Dariannak kellene egy finn feleség, mert különben… ezt ugye, tudjuk. Aurorának momentán nem alkalmas a dolog, de segít szívesen, mert ő olyan, hogy ahol tud, segít. Jön az asszonykaszting, és azt is tudjuk, hogy mibe torkollik majd. Így valahogy még elesettebb ez az egész.
Vasárnap szinte szabadnapot kapunk, legfeljebb lefekvés előtt, úgy háromnegyed háromkor ereszkedünk oda a Film+ elé, hogy megnézzük A 44. gyermeket. Nem nagy szám, a rosztovi rém históriájának újramesélt változata, sajna ezúttal nem Max von Sydow, Donald Sutherland és főként sajna nem Stephen Rea elővezetésében, hanem egy rakás mai sztárral, akiket persze nagyon is szeretünk (Noomi Rapace, Joel Kinnaman, Gary Oldman, Charles Dance, Tom Hardy vagy akár Vincent Cassel, Paddy Considine), de e díszszemlén túl is van benne érdekesség, hovatovább rejtély. Mégpedig az, hogy hogy a manóba lehetséges az, hogy egy 2015-ös nagy nemzetközi koprodukció kábé ugyanazon módszerekkel idézi meg a sztálini Szovjetuniót, mint az 1965-ben készült Doktor Zsivágó. Emlékeznek arra, amikor Omar Sharif elhagyja a jégbe fagyott dácsát? Nos, gondoljanak rá, amikor a mozdony betol a rosztovi pályaudvar mosóvágányára. De hagyjuk már ezt a „jaj, édesanyám, de hát ez éjjeli háromnegyed háromkor kezdődik” dumát, ma már mindenki oda állítja be a tévéjét, ahova akarja, én például a fikusz mögé, hogy biztosan ne lássa senki, de kardfogú macskánk eszén így sem sikerült túljárnom.
Csütörtökön lesz egy film a Dunán arról, hogy Alain Delon anno hogyan képzelte el az öregedést, sőt, a megöregedést. Szerintem jobb lett volna, ha valami rendes filmalkotó képzeli el, s megmondja a nagy művésznek, hogy mit csináljon a Casanova visszatérben, s nem arra tartják a rendezőt, hogy kávéért szaladgáljon a két beállás közötti szünetet is öregedéssel töltő művésznek. Mindegy, így alakult. Önök is alakítsanak valamit a tévézés helyett.
