Az emberek többsége nem túl kreatív. Ezért volt tele az ország negyven évvel ezelőtt afrolányt ábrázoló szőttesekkel, bekeretezett puzzle-lel, kitépett magazinlapokkal. Akiben volt spiritusz, legalább egy utcanévtáblát összelopott valahol az első albérlete környékén a konyhát dekorálandó. Ma azonban ez már nem menő, okvetlenül mindenkiből ki kell hozni a mélyen lapuló művészt, akkor is, ha nincs. Szerencsére erről is gondoskodott a szolgáltatószektor, ma már mindenki lehet öt percre kreatív, gondolhatja azt, hogy valami egyedit és nagyszerűt alkotott.
Elég beütni a keresőbe a színfestő, gyémántszínező, kreatív festés szavakat, máris ömlik a rengeteg ajánlat és lehetőség. Magyar és nemzetközi cégek is rárerpültek arra az igényre, hogy az ember nagyon szeretne festeni akkor is, ha nem tud, és már nem is kell máshoz érteni, mint az ecsettel tartani a vonalat vagy egyéb utasításokat fegyelmezetten teljesíteni. Mindennek csak a szabad falfelület és a pénztárca szab határt, és egyébként mindenki azt fest a négy fal között, amit akar – ha a mű ott is marad.
Kreatív mankók
Ezen a vonalon az első lépcső valószínűleg a festőkurzus volt, amelynek a végén mindenki megfesti ugyanazt a képet – valami nyári naplementét, vízesést cseresznyefával vagy valami hasonlót. Ez azonban, valljuk be, kényelmetlen, körülményes, foglalkozásokra kell járni, és hát igen, ugyanazt kell megfestenie mindenkinek. Pedig nekünk annyi jó ötletünk lett volna, amelyek közül most épp egy se jut eszünkbe.
A következő lépés a felnőttszínező volt, először füzetben. Ezt az egész színezést valahogy elkezdte művészetként számontartani a háziasszonyipar, pedig hát annyiban különbözik a gyereknek szóló Bogyó és Babóca kifestőjétől, hogy többe kerül. Jöttek így az előre gyártott keretezett színezők, utána meg a személyes cukiságok, a gipszlenyomatolt babaláb, a gumigányba kiöntött összekulcsolt kéz és egyéb, valódi kreativitást nem igénylő, de nagyon látványos házigyártás.
És ez a kettő összakapcsolódott. Mára eljutottunk oda, hogy adott összegért cserébe megkapjuk azt az illúziót, hogy egyedi alkotást tudunk létrehozni. Mindent a kezünk alá tesznek: vásznat, cerkát, festéket, applikációt, mindent, ami el tudja hitetni velünk, hogy műalkotást hozunk létre. Két dolog nem kell: fantázia és kreativitás.
Az alap a kaparós kép és a számfestő, ezek nagyjából ugyanazt tudják. Itt már nem egy füzetben kell színezni, helyette vásznat kapunk, amelyet persze ki is tehetünk a falra. A kaparós képeknél a szürkén hagyott részeket kell ügyesen lekaparászni a fekete festékréteg mellől, és jellemzően valamilyen esti városkép lesz a jutalom, esetleg valami állat, rózsaszín tigris, sárga kutyus. Ha úgy érezzük, hogy nincs megfelelő szerszámunk hozzá, akkor természetesen vásárolhatunk is. Mondjuk, hogy két Budapest, egy Párizs és Velence után mit akarunk még kaparászni, az más kérdés, mindenesetre lesz célszerszámunk. A számfestő készletek eggyel minőségibbek a színezőknél, itt a kódoknak megfelelő kis tégelyekben kapjuk meg a festéket.
Színezzünk így vagy úgy
És ez az a pont, ahol a személyes cukiság összekapcsolódik az úgynevezett kreatív művészettel. Mert nemcsak virágcsokrot, esős utcaképet vagy északi fényt hőfödte heggyel lehet már festeni, hanem akármilyen képet. Ahogy mobiltelefontokot is tudunk már tervezni egy kép felöltésével, úgy számfestő képet is. Nem kell mást tenni, mint a gyerekről és a kutyáról készített kedves családi képet felölteni, a rendszer pedig legenerálja az alapot annyi színre bontva, amennyire csak szeretnénk. Ha nem futunk ki nagyon a kis keretekből, amiket fehérre, sárgára vagy kékre kell festeni, a végén felismerhető lesz Buksi kutya és talán a gyerek is. És voltaképp mi festettük, nem? A számok úgyse látszanak a festék alatt.
A lehetőségek tárháza végtelen, hiszen választható romantikus helyszínes, kettesben borozós, hóvirágot fotózós, nagymamát ölelgetős fénykép, tök mindegy, csak nekünk fontos legyen. Ha mondjuk minden nyaralásról készítünk egy ilyen képet, akár a lépcsőfordulót vagy az előszobát is kidekorálhatjuk egy Szantorinivel, egy Eiffel-toronnyal, Big Bennel, Etnával és egy csipetnyi Balatonnal, mert az mégiscsak kell, kis Tihany, vitorlás, miegymás. Egy kép ára nagyjából 10-15 ezer forint mérettől függően.
A képfestés leágazása a pontfestés, illetve a gyémántköves színezés. Az alap ugyanaz: az előre meghatározott helyeket kell megszínezni, az első esetében adott pontokat feketére festeni, a másodiknál pedig adott színű kis pöttyöket meghatározott helyekre ragasztani. A végeredmény egy talán jópofa kép, aminek a legnehezebb részét, vagyis az alap elkészítését szerencsére nem nekünk kell megtervezni és előgyártani. Hogy így mennyire kreatív ez a tevékenység, legalábbis véleményes, de annyi biztos, hogy néhány órát biztosan rá kell szánni a pöttyök és pontok elhelyezésére. A pontfestő olcsóbb, mint a gyémántpöttyöző, de nagyjából a már említett képfestővel egy árkategóriában vannak ezek is. Hogy a végeredmény mennyire szép és mutatós, nagyban függ az eredeti képtől is, nyilván, arról nincs információ, hogy ebben mennyit segítenek a cégek, de a saját érdekük is az, hogy elfogadható képek kerüljenek a vászonra.
Cérnában az erő
Ha van az ál kreatív iparnak atombombája, akkor valószínűleg a cérnarajzolás az. Valamikor készítettem egy képet egy Balaton-sziluettről. Vettem egy 20x80-as deszkát a barkácsboltban, fehérre lazúroztam. Nagy méretben kinyomtattam egy Balaton-térképrajzot, amit ráillesztettem a deszkára, majd vagy száz bognárszöggel körbeszögeltem. Az így kialakult Balatont színes fonállal elkezdtem behálózni, a szögekbe akasztva a fonalat végig Siófoktól Keszthelyig. Kicsit zöldes-iszapos színe lett, nem találtam el a Balaton türkiz színét, de felismerhető. Talán nem is ciki, előszobában, ebédlőben teljesen jól mutatna, hát még egy balatoni nyaralóban, ha lenne.
Na, a cérnarajz ennek a balatonozásnak a végletekig fejlesztett verziója. A csomag része egy spulni fekete cérna, egy nagy köralakú keret millió bevert szöggel, egy csomó felesleges karton megtámasztani a telefont, a keretet, de mindegy is, mert ezeket otthon is meg lehet csinálni egy óra alatt. A legfontosabb azonban az applikáció, amelyet szintén megvásároltunk. Készítünk egy fényképet, beillesztjük az appon egy kör alakú keretbe, majd az kiköhög egy itinert– nem tudom, hányszor lehet használni, de kizárt, hogy mindörökre szól.
A cérnát az egyes számú szögből indítva az itiner szerint meghatározott szögekbe kell beakasztani, így tovább és tovább, amíg ki nem alakul a kép a kör húrjainak kirajzolódásával. A trüváj itt is épp az, amit a vásárlással meg lehet spórolni: az előkészítés, a számítás és a tervezés, hogy a kör húrjaiból hogyan rajzolódik ki egy akármilyen rajz. Valószínűleg nem tudnánk ezt az itinert saját magunk összeállítani, a képet a kör húrjaira bontani, ezért ezt az alkotást aligha tudnánk házilag előállítani. Ezért nem is olcsó, az egész kis cucc cérnástul, keretestül és applikációstul 54 ezer forint, most épp akciós, csak 46, lehet szaladni. Maga a technika tagadhatatlanul érdekes.
Az így elkészült képeket, legyen az kaparászós, festős, gyémántköves vagy cérnás, bátran kitehetjük a falra, adhatjuk a nagymamának, szerelmünknek, egyre megy, a lényeg, hogy amíg felfúrjuk az akasztót és rátesszük a művet, egy pillanatra akár elhihetjük, hogy tényleg alkottunk valami egyedit. Az nem garantált, hogy a Louvre melletti kocsmák valamelyikében kiállíthatjuk őket, de az úri közönség úgysem értékeli az őszinte művészetet.
