tévéSmaci

Libafejek

  • tévésmaci
  • 2019. november 17.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché elkészültek az első néhány robotjukkal, nos, azok egyfelől roppant kezdetlegesek voltak, másfelől meg kellett sétáltatni őket, mert a mozgásigény csak úgy tombolt bennük, de futni az első példányok még nem tudtak. Igazság szerint amolyan karikatúra robotok voltak, hatalmas kockafejük volt, zöld és piros lámpák villogtak a szemük helyén, s a fejükből, tán haj gyanánt, ide-oda hajladozó antennák álltak ki kis gömbbel a végükön. Volt ugyan – nagy bumszli – lábfejük, de a talpukba szerelt görgőkön haladtak, s ha például le kellett lépniük egy járdáról, egészen komikus módon hajlították be a térdüket, s emelték a lábukat. Meglehet, kicsit recsegve is, mintha már újonnan reumások lennének. De mert a mozgásigény szót a világ majd’ minden nyelvén egyszerre írták ki – kis piros égőkből álló – kijelzőjükre, nem volt mese, meg kellett járatni őket. Sztupa meg is tervezte az útvonalukat, a Batthyány tértől indulva végig a felső rakparton, egészen a Szabadság hídig, ott át, majd a Tolbuhin körúton a Kálvin térig, onnan meg a Kecskeméti utcán a Felszabadulás térig. Ott teherautó várja majd őket, s ennyi volt a móka, mehet tovább a fejlesztés. Az első menetnek két példánnyal vágtak neki, Sztupa kísérte az egyiket, Troché a másikat. Szokatlanul cvíder november volt, mindenki elővette már a nagykabátot, csak ez a két marha rítt ki a tömegből lámpákkal, gombokkal, potméterekkel díszes alumíniumvértezetükben – annyira kezdetlegesek voltak, hogy a hasukon még egy nagy szervizajtó is volt, kis kilinccsel. Csakhogy az emberek az utcán még így sem vették észre őket! S nem azért, mert annyira figyelmetlenek, magukba fordultak lettek volna, hanem a fasz tudja, miért. Voltak, akik nekik is ütköztek, anyáztak vagy bocsánatot kértek, de meg nem lepődtek. Furcsa volt.

Pénteken (18-án) két érdekes magyar filmhez segít hozzá minket az áldozatos közszolgálatiság. Az egyszerűbb eset az este tíz előtt az M5-ön kezdő Ripacsok – leginkább azért, mert azt mindenki ismeri és szereti. Az már egy kicsit rázósabb kérdés, hogy ki mit szeret benne, de mégis elég nyilvánvaló. Garas Dezső és Kern András bombabiztos párosát, a máig idézgetett slágerüket (Egyedül nem megy), a korabeli (1981) magyar szórakoztatóipari miliőt (a csepűrágók oly vonzó kisvilágát), de még olyat is ismerek, aki arra bukik, hogy a Hé, barátom, itt van Sabata című film egyik mellékalakja (William Berger, a Bendzsó) cameózik benne (leveri a sloziban Kernt). Azt a kérdést viszont a legártatlanabb néző is joggal teszi fel a megtekintés után (vagy inkább már közben), hogy mondd csak, mit akarsz tőlem, te film? Válasz: tőled semmit, csak kurva jó fejnek akarok látszani. Nos, sikerült, ha ez siker. És akkor jöhet a cifra eset: a Duna tévén alig húsz perccel később kezdődő Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája. Első látásra, mintha a kor szégyellős fenegyerekének, Szőke Andrásnak az egyik filmjét látnánk, ott ökörködik maga Szőke és persze maga Badár is, és pont úgy csinálnak, ahogy szoktak (ez lehetett a rendezői instrukció). Szőkét konkrétan Ivándzsó Bélának hívják, dehogyis erőltetett ez, visz valami baszom nagy tévét egy tehertaxin. A rendezők (akkor a tegnap hősei) Dárday István és Szalai Györgyi, jaj, nagyon benéztek valamit. A naptárt. Önök is jobban teszik, ha tévé helyett a naptárjukat nézegetik: a jövő már tart.

 

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.