Amikor Sztupa és Troché elkészültek az első néhány robotjukkal, nos, azok egyfelől roppant kezdetlegesek voltak, másfelől meg kellett sétáltatni őket, mert a mozgásigény csak úgy tombolt bennük, de futni az első példányok még nem tudtak. Igazság szerint amolyan karikatúra robotok voltak, hatalmas kockafejük volt, zöld és piros lámpák villogtak a szemük helyén, s a fejükből, tán haj gyanánt, ide-oda hajladozó antennák álltak ki kis gömbbel a végükön. Volt ugyan – nagy bumszli – lábfejük, de a talpukba szerelt görgőkön haladtak, s ha például le kellett lépniük egy járdáról, egészen komikus módon hajlították be a térdüket, s emelték a lábukat. Meglehet, kicsit recsegve is, mintha már újonnan reumások lennének. De mert a mozgásigény szót a világ majd’ minden nyelvén egyszerre írták ki – kis piros égőkből álló – kijelzőjükre, nem volt mese, meg kellett járatni őket. Sztupa meg is tervezte az útvonalukat, a Batthyány tértől indulva végig a felső rakparton, egészen a Szabadság hídig, ott át, majd a Tolbuhin körúton a Kálvin térig, onnan meg a Kecskeméti utcán a Felszabadulás térig. Ott teherautó várja majd őket, s ennyi volt a móka, mehet tovább a fejlesztés. Az első menetnek két példánnyal vágtak neki, Sztupa kísérte az egyiket, Troché a másikat. Szokatlanul cvíder november volt, mindenki elővette már a nagykabátot, csak ez a két marha rítt ki a tömegből lámpákkal, gombokkal, potméterekkel díszes alumíniumvértezetükben – annyira kezdetlegesek voltak, hogy a hasukon még egy nagy szervizajtó is volt, kis kilinccsel. Csakhogy az emberek az utcán még így sem vették észre őket! S nem azért, mert annyira figyelmetlenek, magukba fordultak lettek volna, hanem a fasz tudja, miért. Voltak, akik nekik is ütköztek, anyáztak vagy bocsánatot kértek, de meg nem lepődtek. Furcsa volt.
Pénteken (18-án) két érdekes magyar filmhez segít hozzá minket az áldozatos közszolgálatiság. Az egyszerűbb eset az este tíz előtt az M5-ön kezdő Ripacsok – leginkább azért, mert azt mindenki ismeri és szereti. Az már egy kicsit rázósabb kérdés, hogy ki mit szeret benne, de mégis elég nyilvánvaló. Garas Dezső és Kern András bombabiztos párosát, a máig idézgetett slágerüket (Egyedül nem megy), a korabeli (1981) magyar szórakoztatóipari miliőt (a csepűrágók oly vonzó kisvilágát), de még olyat is ismerek, aki arra bukik, hogy a Hé, barátom, itt van Sabata című film egyik mellékalakja (William Berger, a Bendzsó) cameózik benne (leveri a sloziban Kernt). Azt a kérdést viszont a legártatlanabb néző is joggal teszi fel a megtekintés után (vagy inkább már közben), hogy mondd csak, mit akarsz tőlem, te film? Válasz: tőled semmit, csak kurva jó fejnek akarok látszani. Nos, sikerült, ha ez siker. És akkor jöhet a cifra eset: a Duna tévén alig húsz perccel később kezdődő Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája. Első látásra, mintha a kor szégyellős fenegyerekének, Szőke Andrásnak az egyik filmjét látnánk, ott ökörködik maga Szőke és persze maga Badár is, és pont úgy csinálnak, ahogy szoktak (ez lehetett a rendezői instrukció). Szőkét konkrétan Ivándzsó Bélának hívják, dehogyis erőltetett ez, visz valami baszom nagy tévét egy tehertaxin. A rendezők (akkor a tegnap hősei) Dárday István és Szalai Györgyi, jaj, nagyon benéztek valamit. A naptárt. Önök is jobban teszik, ha tévé helyett a naptárjukat nézegetik: a jövő már tart.
