Amikor Sztupa és Troché rendbe tették a helyi sportokat, számos erősségük megmutatkozott pőrén. Ott volt például a pecázás, amit nem szabad összetéveszteni sem a sportcélú, sem a szabadidős horgászattal, hisz mindközönségesen a snúrozás másik neve volt. Azt meg ismeri mindenki, húzunk két vonalat a rögtalajra, az egyikre felállunk, s húszfilléresekkel (tízfilléresekkel, ötvenfilléresekkel, rosszabb esetben egyforintossal, de aerodinamikailag nyilvánvalóan a húszfilléres volt a legalkalmasabb) célba vesszük a másik vonalat, mely hozzávetőlegesen 2 és fél méterre húzódik tőlünk. Sztupa volt a király, az volt a trükkje, hogy munkásruhát öltött minden versenyhez, ami eleve megtévesztett mindenkit, viszont úgy tudta eldobni a maga húszfilléresét, hogy az pont beleállt a célvonalba, mint valami diszkosz. A snúr Robin Hoodja, így is hívták. Troché a koppancsban volt verhetetlen, leginkább azért, mert öt őszibarackmag kellett hozzá, ami pedig öt darab barack korábbi elfogyasztását követelte meg. Troché csak saját magokkal játszott, mondták is róla sokan, hogy cinkelt magokkal játszik, de ez nem volt igaz, egy alkalommal a fél falu kikísérte a barackosba, Troché csak ott sétált a sok duránci fa között tűnődő pofával, majd megállt az egyiknél, s tévedhetetlenül nyúlt a kiválasztott barack felé: a magvaváló nem olyan jó, mert könnyen szétjön, s nem lehet olyan sokáig szopogatni sem, mondotta értőn. A vége az lett, hogy az összes hülye bevette ezt a maszlagot, s legközelebb mindenki saját magokkal érkezett koppancsozni, de teljesen hiába, Troché feldobta, elkapta, sose hibázott, mindenki mehetett a faszba. Amikor viszont már erőből kellett intézni dolgokat, a tiki-takik felhajítása következett, ha nem is a magas égbe, de a villanyvezetékre. Persze meg lehetett azt csinálni összecsomózott pertlijű dorkókkal is, de tiki-takival jobb volt, vallomásosabb.
Pénteken (5-én) estére kiheverjük a nagy április 4-i dajdajt, így kilenckor neki is foghatunk a Film Mánián esedékes amerikai sorozatnak, ha egyáltalán sorozatnak nevezhető egy kétrészes tévéfilm. A Hádész-faktor legfőbb vonzerejét nyilván Stephen Dorff jelenti, aki mára voltaképp az egyetlen dohányozni tudó amerikai színész, mint erről a True Detective harmadik évadában módunk is volt meggyőződhetni. Az irodalom rajongói már egyként kiáltják, hogy ez egy Robert Ludlum-adaptáció, de rólam lepereg, mindazonáltal szerepel benne Mira Sorvino is, mely tény kivált vonzóvá teszi a művet. Egyébként katonákat fertőznek meg benne ebolával, mire a költő szavaival csak annyit mondhatunk: ne bassz!
Szombaton is maradunk az „irodalmi” feldolgozások hímes mezején, amikor éjjeli háromnegyed tizenegykor elrándulunk a Filmbox Extra HD nevű csatornára, már ha van ilyen. Ott ugyanis a Jackpot című Nesbø-munkát adják, norvég kiszerelésben. Arról szól, mint az O Tannenbaum legjobb fordítása, az Ó, műfenyő, ó, műfenyő.
Vasárnap kiszakadunk végre az adaptációk hálójából, ellenben maradunk a kies Skandináviában, hiszen a Duna tévén este tízkor nyomott Ezerszer is jó éjszakát! nem a bemondónő elköszönése, hanem egy dúsan dekorált, egyszerre norvég, ír és svéd film. Melyik a kakukktojás? Juliette Binoche és Nikolaj Coster-Waldau lépnek fel és szerelemre benne. Amúgy meg lehet visszacsippenteni a tévézésből!
