Rádió

A vízen járunk

A visszatért Vízállásjelentésről

Interaktív

Hiába jut eszébe azoknak is az ikonikus mondat, akik élőben valószínűleg nem hallották annak idején, manapság már nem hangzik el a titokzatos figyelmeztetés a Vízállásjelen­tésekben, miszerint „hajóvonták találkozása tilos!”

Azon a héten legalábbis nem volt szó ilyesmiről, amit mi szorgosan végigjegyzeteltünk. Úgy tűnik, ma már ebben a formában nincsen relevanciája, amit az is alátámaszt, hogy elvileg hajóvonták sincsenek már, úgy meg nehéz.

De ikonikus mondat ide vagy oda, személyes ízlésvilágtól függően örvendezhetnek, bosszankodhatnak vagy unottan a vállukat vonogathatják a hallgatók a hír hallatán: ismét van vízállás a közrádióban. Egészen pontosan tavaly április óta, tehát egy éve megy a feltámasztott műsorszám, és hogy ennyi időt kibírt reanimálása óta, önmagában is figyelemreméltó. Az „eredeti” Vízállásjelentés 2007-ig futott a Petőfin, akkor aztán a modernizáció, az átszervezés, a racionalizálás vagy valami hasonló áldozatául esett. Volt némi ellenkezés meg panaszkodás miatta, elsősorban generációs alapon, de azóta már úgy általában is sikerült a Petőfiről (több ütemben, oda és vissza) leszoktatni a közönséget, szóval erre a kis epizódra sem emlékszik már senki.

Azt, hogy a Kossuth rádió infrastrukturális megújulását és időszerű digitalizációs törekvéseit miért kíséri a műsorkínálatban letaglózó retrográd hullám, a fene sem érti. Nem is olyan rég ezeken az oldalakon abbéli véleményünknek adtunk hangot, hogy ez valamiképp a fiatalabb generációk megszólításáért folytatott, egyszerre sziszifuszi és Don Quijote-i küzdelem feladásának csendes beismerése. Kész, mondja a köz rádiója, menjenek a fiatalok, ahová akarnak a maguk virtuális világában, mi úgysem számíthatunk rájuk, kiszolgáljuk helyettük tehát azt a korosztályt, ahonnan a törzshallgatók java érkezik: a nyugdíjasokat. És ha ők Jó ebédhez szól a nótát meg hétvégi kívánságműsort szeretnének hallani Banner Gézával, akkor azt fogunk sugározni nekik.

A retró retrója pedig, ez nem lehet vitás, a Vízállásjelentés, így végül is abszolút logikus, és hogy úgy mondjuk, stíluson belüli ötlet volt a visszaállítása. Elképzelhető, hogy tévedünk, mindenesetre azt feltételezzük, hogy a csatorna vezetőjét és a közszolgálat ideológusait nem az elképesztő közönségigény motiválta ebben a döntésben. Merthogy, merül föl, kinek hiányoztak ezek a gépies hangon ledarált, kódnyelvszerű napi adatsorok? Magyarul: ki lehet vajon ma a Vízállásjelentés potenciális hallgatója? A józan paraszti eszünk azt mondaná, a hajós áruszállításban és a folyami közlekedésben részt vevők. Ugyanakkor a műholdas navigáció és a 4 meg 5G-s telekommunikáció korában elképzelni, hogy az uszálykapitányok a rádiós Vízállásjelentés alapján tájékozódnak, enyhén szólva is hátborzongató szcenárió lenne. A folyók közelében lakók pedig egyfelől jobban ismerik, mi az aktuális helyzet, hiszen első kézből informálódhatnak róla, másrészt meg ilyen részletes adatokra napi szinten nekik sincs az égvilágon semmi szükségük. Végső soron tehát maradnának a vízitúrázók meg a horgászok, de ők együtt sincsenek annyian, már elnézést, hogy miattuk egy ilyen szolgáltatást érdemes lenne fenntartani – különösen, hogy netezni ők is tudnak.

Egész egyszerűen, akárhonnan nézünk a Vízállásjelentésre, azt állapítjuk meg a végén, hogy feltámasztása merőben szentimentális, pusztán érzelmi értelemben fölfogható tett. És azon túl, hogy minden hasonló aktus önmagán túl nyomban önmaga leggonoszabb paródiájaként is fölfogható, azt kell mondanunk, hogy azon a piszlicsáré tényen túl, hogy a Vízállásjelentésnek ebben a formában semmi értelme már, különösebben nagy bajunk nem lehet vele.

Egy hetet végighallgattunk, és ilyen következtetéseket tudtunk levonni belőle: Dunaremeténél valami nem stimmelt kedd este, mert másnapra „beszakadt” a vízállás (104-ről 42 centiméterre zuhant). A hét végére Mohácsnál szinte forrni kezdett a folyó (hétfőn még 8 fokos volt, vasárnap már 10). Budapest és Dunaföldvár között valami nem jó: hétfőn még csak egy gázló volt az 1550. folyamkilométer környékén, vasárnap már öt! A Balaton ellenben – hogy a tavakról is essen szó – kitartóan tartja a 366 centiméteres vízmélységet, ezt talán nem is lenne muszáj mindennap bemondani. Vagy éppen ellenkezőleg: ha az időtlenség hangsúlyozása a cél – ami az egész műsor kapcsán gyanítható –, akkor ez az állandó vízmélység is nagyon helyesen hangzik el a hét minden napján. Mindörökké.

Vízállásjelentés, Kossuth rádió, március 25–31.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.