Amikor Sztupa és Troché vattafüleket szereltek pónikra, hamar fel kellett hagyniuk a kézi munkával. Annyi volt a póni, hogy nem bírták, pedig iszonyú jó muri volt, a pónik is élvezték. Semmi különös, csak a szokásos, nagy röhögések meg minden. Láttak önök már pónikat röhögni? Nem is egyet, hanem sokat? Nem is csak mosolyogni vagy kuncogni, hanem harsányan röhögni, mondhatni, hahotázni? Sztupa és Troché kimentek a tanyára, már ez elvett egy csomó időt, de még a lovakat is oda kellett szervezni valahogy – dettó ki a városból. Ez ugyanis akkor történt, amikor a városoknak kötelezővé tették a pónitartást. Minden város tartson – lakosságszám-arányosan – rengeteg pónit a saját költségén. A pónik járjanak szabadon, s a város biztosítsa úgy az élelmezésüket, hogy az a pónik számára is természetesnek hasson. Hülye egy törvény volt, de hamar megszokta mindenki, még a pónik is. Szambáztak fel s alá a városban, haverkodtak az autósokkal, visszaugattak a kutyáknak, s felkergették a macskákat a fák tetejére. Kell-e mondani, hogy a gyerekek majd’ megzabálták őket? Még a temérdek póniszarért sem háborgott senki, viszonylag hatékonyan takarították el a megfelelő szervek, azért persze tegyük hozzá, hogy a szemétszállítás akkor is a maffia kezében volt. Valszeg a maffia is szerette a pónikat. Azt mondjuk a fasz sem értette, hogy miért kell rájuk vattafület szerelni, de mivel már a pónisítást sem értették az emberek, úgy voltak vele, hogy ha azt is ilyen könnyen és gyorsan megszerették, meglehet, a fülekkel sem lesz baj. Ja, nem lesz, csak hogy az ördögbe szereljük fel rájuk ilyen nagy tömegben. Ez a tanyás módszer nem vált be, egy hét alatt egy kerületnyi pónival sem végeztek. Persze, mert szétröhögték az időt. Át kellett állni valamiféle sorozatfülezésre, s az egyáltalán nem tűnt sétagaloppnak.
Pénteken (4-én) este tíz előtt tíz perccel az M5 levetíti Makk Károly hetvenes évek elején kifaragott Örkény-adaptációját, a Macskajátékot. A nevezetes, Oscarra, illetve Arany Pálmára is jelölt műalkotásról Bulla Elma és Dajka Margit neve ugrik be elsőre, de amellett, hogy további remek színészek is megmutatták magukat benne (Piros Ildikó, Törőcsik Mari vagy éppenséggel Balázs Samu), ez főként egy nagyon tipikus Tóth Janó-film volt – talán ezért is szedték most elő, a maestro halála okán. Mindezzel együtt az HBO már nyolckor belekapott a Nagy Katalin életét tárgyazó hasoncímű brit sorozatba, melyben Helen Mirren adja a híres-neves cárnőt, a huncut Patyomkint pedig az utóbbi időben egyre szorgosabb Jason Clark, szerencsére lesznek rendes színészek is a négyrészes miniszériában, hogy rögtön Rory Kinneart említsük a főminiszter szerepében. Szex, vér, politika és egy nagyhatalom felemelkedése, mi is kéne még? Csakhogy már ezelőtt is lesz élet a földön, hiszen a Filmbox pluszon pontosan tíz perccel előbb kezd a Sherlock Holmes és a titkos fegyver című 1943-as film. Nem tévedés, 1943-asat mondtam, úgyhogy marhaság lenne kétségkívül, ha kihagynánk, a Nagy Katalint úgyis ezerszer megismétlik. Negyvenhármas, tehát gestapós is, a pipás dzsanki elhappol a korona megbízásából valami tudóst a nácik elől, aki történetesen a célzóvizet vagy a valamit találta fel. Önök ezzel együtt se tévézzenek, az ugyanis egy tipikus Patyomkin-tevékenység.
