Láttuk Orosz Mihály Zoltánt nagy-magyarországos kulcstartóval meg tarsolylemezzel súlyosbított népviseletben monologizálni a rendről és a renitensek kirekesztéséről a cigány-magyar együttélés témájában szervezett konferencián, de az a bizonyos pillanat nem jött el.
Orosz vonzódását a sajátos ruhakölteményekhez eddig is ismerhettük - volt, hogy rohamsisakban tartott fogadóórát a hivatalában -, de arra nem gondoltunk, hogy az érpataki polgármestert valaki egyszer tényleg komolyan veszi, mármint nemcsak jelenségként, de vitapartnerként is. A Fehéren: Feketén konferencia katolikus újságíró szervezői talán azt mantrázták magukban: virágozzék minden virág, aztán felkérték előre sejthetően cizellált és tartalmas előadására a nyírségi "mintafalu" vezérét. Csakhogy emberi jogi témában ritkán szokták, mondjuk, munkatábor-parancsnokok véleményét kikérni. És most Orosz ráadásul nem is volt egyedül, felsorakozott mögé Németh György is, aki egyszerűen bomlásterméknek titulálta a magyar cigányságot és kívülre helyezte az európai civilizáción, amivel persze önmagát penderítette ki azonnal onnan, még ha ezt soha nem is fogja megérteni. De a leglesújtóbb ismét a sunyi, nyálkás és puha hivatalos válasz volt: Kovács Zoltán államtitkár annyiban foglalta össze véleményét, hogy nem járt még Érpatakon. A szégyen erre valahogy gyenge szónak tűnik.
Mindezt csak azért érdemes megemlíteni - azon túl, hogy nem lehet felette napirendre térni -, hogy lássuk, milyen szinten van ma Magyarországon a társadalmi szolidaritás, a kisebbségek, szegények, elesettek iránti felelősségvállalás és az erről folyó közbeszéd. Az Oroszhoz és Némethez hasonló figurák meghívása legitimálja is őket, még ha a többi felszólaló java része el is határolódik tőlük, ezt fontos lenne észben tartani.
Mint ahogy szintén fontos, csak sokkal kellemesebb észben tartani Balogh Tibor és Balogh Kálmán nevét is (a műsor összes férfi megszólalójának ugyanaz volt a vezetékneve, harmadikként Balog Zoltán miniszterrel, az övét nem kell megjegyezni, már meg van). Jelenlét, fél óra vasárnap délutánonként a roma kultúráról, nem sok idő, jó sűrű is a program. Horváth Éva műsorvezető szinte el is tűnik a bejátszások dzsungelében, de azért ahol kell, mindig felbukkan egy pillanatra, hogy tovább görgesse az adást. Balogh Tibor fiatal képzőművész, most éppen a Pintér Galériában volt kiállítása a finoman zavarba ejtő Free-presszionista Dobbantás címmel. Többen is beszélnek róla, egyfelől Balog miniszter, profi, hideg konfekció-mondatokkal, majd Gitta néni, aki az akkoriban még nevelőintézetként funkcionáló tiszadobi kastélyban felfedezte Balogh tehetségét. Úgy jártam - meséli -, mint az alaszkai aranyásó: ahol nem keres is, talál. Bár, nem Gitta nénit hibáztatva, azért hozzátehetjük, hogy talán kicsit többet és rendszeresebben is keresgélhettek volna az Andrássy-kastély sövénylabirintusában, és keresgélhetnének még mindig, akárhová is kerültek a gyerekek.
A cimbalomművész Balogh Kálmán viszont egészen más háttérrel indult, mint festő névrokona. Családi tradíciók és a városi népzenész közeg is arra predesztinálta, hogy a zenészi hivatást válassza. És ha már így tett, akkor azt minél alaposabban térképezze fel, egyszerre játszva népzenét, világzenét, dzsesszt vagy éppen komolyzenét, ha úgy adódik. Az eklektikus nevű Gipsy Cimbalom Band frontembereként is meglehetős szerénységgel nyilatkozó Balogh szerint ő maga nem klasszikus értelemben vett cigányzenész, hanem cigány származású városi népzenész, aki visszakanyarodott a falusi zenéhez. Hogy valóban megértsük a distinkció lényegét, a következő megjegyzésre még szükségünk van: "cigányzenésznek lenni nem egyszerű dolog, én mindig a szamurájhoz szoktam ezt hasonlítani, olyan szintű azonosulás kell a hangszerrel". Plasztikus és érthető hasonlat, érdemes rajta elgondolkodni kicsit, miközben a műsorvezető elköszön, Ashen Devlesa!, és néhány percig Balogh játékáé az éter. Ezek a hangok maradjanak velünk, hogy álmunkban ne rontsanak ránk rohamsisakos polgármesterek és bomló agyú közszereplők!
Jelenlét - Roma kulturális magazin, MR1-Kossuth rádió, április 14.
