Amikor Sztupa és Troché már épp elunták a várakozást, történt valami; mert az azért tényleg nem volt semmi: egyik várócsarnokban a könyvtárosi küllemű titkárnővel és gépfegyveres őrökkel, a másik váróteremben az áruház-igazgató küllemű titkárnővel, oldalukon az el-elbólintó Szorkinnal. Szóval, amikor kezdett már kurva ciki lenni az előszobázás, valaki belülről feltépte a falat, mert ajtó az ott pont nem látszott. Magán a falrészen volt legalább öt ajtó, de ami végül felszakadt, az nem ajtó volt, hanem valami addig falnak látszó különös nyílászáró. A feltépéssel keletkezett hasítékon vöröslő arcú, öltönyös ötvenesek buktak ki, mint akik szabályosan menekülnek. Mentek is volna, amerre láttak, de az öt ajtónak látszó micsoda csak tovább növelte a kétségbeesésüket. A titkárnő durva kiáltása – Sztoj! – szinte mentőövként jött nekik. Megalázó volt persze, de ugyanakkor felmentette őket a döntés alól. Ötből egy ajtót kiválasztani csak rosszul lehet, pláne, ha az ember verten iszkol, hátában a félelmetes szörnnyel – mert csak erről lehetett szó. Bár ezt sejthették előre. Sztupa és Troché is pontosan tudták, hogy hova jöttek, Szorkinról már nem is beszélve. Amúgy meg dehogy jöttek, „hívatták” őket. Először Szorkin küldött valami homályos üzenetet, hogy a nacsalnyik érdeklődik, aztán – tényleg, mint a filmekben – befutott a ház elé a nagy fekete Volga is. Ezt azonban távolról sem az ötvenes évek zsánerében – sötét, esőtől fénylő kockakövek a külvárosi hajnalban, málló vakolatú házak, falakról lecsorgó hasfájás – kell elképzelni, inkább úgy, mint egy amerikai film esküvő előtti jelenetét, amit csúnyán elrontott egy ittas kellékes a Volgával, mert Sztupa és Troché tutira az Arbat végén laktak, a Belgrád szálló ikertornyainak dolláros felében. Annak is legfelső emeleti Panorámnűj Kvartyírájában. De nagy kár, hogy nem találták fel a nyitott tetős Volgát, sóhajtott Sztupa, amikor értük jöttek. Most meg itt állnak az oroszlán barlangja előtt, nézik ezeket az izzadó szerencsétleneket, akiket éppen a titkárnő igyekszik rendezett alakzattá csoportosítani, hogy a belépő fegyveresek már különösebb nehézségek nélkül tudják elvezetni őket. Nézik őket, és röhögniük kell. Nem is annyira a rájuk váró megpróbáltatások nagyon is könnyen elképzelhető mivolta okozta stresszt oldandó kellett röhögni, hanem inkább azért, mert oly röhejes volt az egész.
Szombaton (4-én) a kollégiumi ifjúság már délután kirobbantja a forradalmat a Dunán. Például tudták önök, hogy a Petőfi ’73 volt Dörner György első filmje? Ugyanitt éjjeli fél egy előtt lesz egy Szabotőr című 1942-es amerikai dolgozat, ami persze nem tartozik Alfred Hitchcock legemlékezetesebb művei közé, de alkotója számos egyéb érdemei miatt legalább a rajongók figyelmére számot tarthat. Este kilenc előtt volt az M3-on a Sodrásban, minden magyar filmesztétikakönyvek nulladik órai tananyaga, amelynél persze a fürdőruhát viselő fiatal magyar színésznők számossága is komoly súllyal esik a latba. Valakit amúgy elragad a Tisza, ami a szereplőknek jogos fájdalmat okoz, majd még fájdalmasabb önvizsgálatra is kényszeríti őket. Ezután a magyar televíziózás hiedelemvilágának egyik legmakacsabb tételmondata kerül terítékre ugyanezen a csatornán, az tudniillik, hogy az volt ám a jó világ, amikor naponta készültek a magyar tévéfilmek, tévéjátékok. Nos, e daliás idők lenyomatát őrzi A szüzek városa és A sofőr visszatér – már a címük is lidérces. Ha a holnap kábé ugyanekkorra nevezett versenyzőket (Áradat és Motorbicikli) is iderángatjuk, várakozásaink nyilván az Olimposzig hágnak. Az én bajom viszont az, hogy a Film+2-n délután háromnegyed hatkor elkezdett Saint Tropez-i csendőr simán belelóg a ViaSat3-on fél hétkor elindított Vissza a jövőbe című izébe. Nem is opus az, inkább opus magnum. Ne jöjjenek nekem azzal, hogy a ViaSat holnap ismétel, mert abba meg A csendőr New Yorkban lóg bele. S a digitális átállás előnyeit is hagyjuk, mert ahhoz meg nyilván kéne egy tévékészülék. Lapos tévé, vaz.
