tévéSmaci

Mint bivaly a rezervátumban

  • tévésmaci
  • 2016. július 2.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché már épp elunták a várakozást, történt valami; mert az azért tényleg nem volt semmi: egyik várócsarnokban a könyvtárosi küllemű titkárnővel és gépfegyveres őrökkel, a másik váróteremben az áruház-igazgató küllemű titkárnővel, oldalukon az el-elbólintó Szorkinnal. Szóval, amikor kezdett már kurva ciki lenni az előszobázás, valaki belülről feltépte a falat, mert ajtó az ott pont nem látszott. Magán a falrészen volt legalább öt ajtó, de ami végül felszakadt, az nem ajtó volt, hanem valami addig falnak látszó különös nyílászáró. A feltépéssel keletkezett hasítékon vöröslő arcú, öltönyös ötvenesek buktak ki, mint akik szabályosan menekülnek. Mentek is volna, amerre láttak, de az öt ajtónak látszó micsoda csak tovább növelte a kétségbeesésüket. A titkárnő durva kiáltása – Sztoj! – szinte mentőövként jött nekik. Megalázó volt persze, de ugyanakkor felmentette őket a döntés alól. Ötből egy ajtót kiválasztani csak rosszul lehet, pláne, ha az ember verten iszkol, hátában a félelmetes szörnnyel – mert csak erről lehetett szó. Bár ezt sejthették előre. Sztupa és Troché is pontosan tudták, hogy hova jöttek, Szorkinról már nem is beszélve. Amúgy meg dehogy jöttek, „hívatták” őket. Először Szorkin küldött valami homályos üzenetet, hogy a nacsalnyik érdeklődik, aztán – tényleg, mint a filmekben – befutott a ház elé a nagy fekete Volga is. Ezt azonban távolról sem az ötvenes évek zsánerében – sötét, esőtől fénylő kockakövek a külvárosi hajnalban, málló vakolatú házak, falakról lecsorgó hasfájás – kell elképzelni, inkább úgy, mint egy amerikai film esküvő előtti jelenetét, amit csúnyán elrontott egy ittas kellékes a Volgával, mert Sztupa és Troché tutira az Arbat végén laktak, a Belgrád szálló ikertornyainak dolláros felében. Annak is legfelső emeleti Panorámnűj Kvartyírájában. De nagy kár, hogy nem találták fel a nyitott tetős Volgát, sóhajtott Sztupa, amikor értük jöttek. Most meg itt állnak az oroszlán barlangja előtt, nézik ezeket az izzadó szerencsétleneket, akiket éppen a titkárnő igyekszik rendezett alakzattá csoportosítani, hogy a belépő fegyveresek már különösebb nehézségek nélkül tudják elvezetni őket. Nézik őket, és röhögniük kell. Nem is annyira a rájuk váró megpróbáltatások nagyon is könnyen elképzelhető mivolta okozta stresszt oldandó kellett röhögni, hanem inkább azért, mert oly röhejes volt az egész.

Szombaton (4-én) a kollégiumi ifjúság már délután kirobbantja a forradalmat a Dunán. Például tudták önök, hogy a Petőfi ’73 volt Dörner György első filmje? Ugyanitt éjjeli fél egy előtt lesz egy Szabotőr című 1942-es amerikai dolgozat, ami persze nem tartozik Alfred Hitchcock legemlékezetesebb művei közé, de alkotója számos egyéb érdemei miatt legalább a rajongók figyelmére számot tarthat. Este kilenc előtt volt az M3-on a Sodrásban, minden magyar filmesztétikakönyvek nulladik órai tananyaga, amelynél persze a fürdőruhát viselő fiatal magyar színésznők számossága is komoly súllyal esik a latba. Valakit amúgy elragad a Tisza, ami a szereplőknek jogos fájdalmat okoz, majd még fájdalmasabb önvizsgálatra is kényszeríti őket. Ezután a magyar televíziózás hiedelemvilágának egyik legmakacsabb tételmondata kerül terítékre ugyanezen a csatornán, az tudniillik, hogy az volt ám a jó világ, amikor naponta készültek a magyar tévéfilmek, tévéjátékok. Nos, e daliás idők lenyomatát őrzi A szüzek városa és A sofőr visszatér – már a címük is lidérces. Ha a holnap kábé ugyanekkorra nevezett versenyzőket (Áradat és Motorbicikli) is iderángatjuk, várakozásaink nyilván az Olimposzig hágnak. Az én bajom viszont az, hogy a Film+2-n délután háromnegyed hatkor elkezdett Saint Tropez-i csendőr simán belelóg a ViaSat3-on fél hétkor elindított Vissza a jövőbe című izébe. Nem is opus az, inkább opus magnum. Ne jöjjenek nekem azzal, hogy a ViaSat holnap ismétel, mert abba meg A csendőr New Yorkban lóg bele. S a digitális átállás előnyeit is hagyjuk, mert ahhoz meg nyilván kéne egy tévékészülék. Lapos tévé, vaz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.