Amikor Sztupa és Troché várakoztak, akkora volt az előszoba, mint egy focipálya. Hatalmas képek a falakon, faberakás, intarzia, anyám kínja, a gazdaság ezernyi hivalkodó jele, s piszok kényelmetlen padok az instanciázóknak. Néhol pár rezzenetlen fegyveres, mintha az öreglány londoni panoptikumából szöktek volna meg, úgy állt a kezükben a Kalasnyikov, mint a hóembereknek a seprű, mintha egyszerűen beléjük szúrták volna. Itt biztos vannak kamerák is, mondta Sztupa, mire Szorkinnak kicsinyt felszaladt a szemöldöke, már amennyire a nagy alkalom miatti idegesség leküzdésére felhasznált reggeli vodka engedte neki, hogy felszaladjon, de Troché megnyugtatta: csak viccelt. Hozzászokhattál volna már, Sztupa így viccel. Mindhárman tudjuk jól, hogy itt a kitömött medvék valagában és minden kínai vázában, de még a pad lábában is kamera és magnetofon van. Ám ekkor hirtelen nyílt egy ajtó, s megjelent egy könyvtárosnak öltözött elvtársnő és feléjük tartott. Troché konkrétan azt hitte, hogy az egyik festményből lépett ki, pedig ajtó volt az. A főtitkár elvtárs már nagyon várja önöket, jöjjenek velem, s egy másik ajtóhoz vezette őket, Troché erre is azt hitte, hogy festmény, magában gyorsan meg is tippelte. Nyikolaj Vasziljevics Pinyeginre, a sarkkutatóból lett festőművészre gondolt, aminek persze az lehetett az oka, hogy nem csak a padok voltak rohadt kellemetlenek, de veszett hideg is volt az üzemcsarnoknyi méretű váróban. Mielőtt beléptek volna az ajtón, Szorkin végigsimított az egyenruháján. Beléptek az ajtón, dehogy a főtitkárhoz, egy másik váróhelyiségbe. A könyvtárosnak öltözött titkárnő (?) átadta őket egy áruház-igazgatónak öltözött titkárnőnek (?), aki először megkérdezte a nevüket, aztán – épp, amikor már szóra nyílott a szájuk – gyorsan hozzátette, hogy csak viccelt, s az iránt érdeklődött, hogy nem kellett-e túl hosszan várakozniuk. Ez is csak vicc, gondolta Sztupa, és próbálta kitalálni, hogy milyen rendfokozata lehet itt egy titkárnőnek, már ha egyáltalán titkárnők a kolleginák, s nem valami megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan hatáskörű, mindenre képes ufók. Itt ül, áll, néz, s egy szemvillanás alatt megold mindent, vagy éppenséggel várakoztat örökétig, mikor mit diktál épp a széljárás. Csak az a dolguk, hogy ismerjék a széljárást, a többi már magától megy, intésükre hadba állnak seregek, visszafelé járnak a liftek, s szorgos kezek megzabolázzák a legvadabb folyókat is.
Hétfőn (30-án) reggeli háromnegyed tízkor az amerikai kultúra kisded all-star csapata lép a Cinemax színpadára, hogy John Huston betanításában eltáncolják a Kallódó emberek című fekete-fehérséget. Este kilenckor a Filmboxon viszont a hét legjobb címe, A nagy gázsi (1982; angol–NSZK-beli) várja a kuncsaftokat. 1981-et írunk, négy lengyel csákesz menni Londonország málenkíj robot, disszidens honfitársuk házát kell felújítani a címben foglalt javadalmazás fejében. Erre meg otthon bevezetik a rendkívüli állapotot, ami azért mégis orcátlanság, legalább megvárhatták volna őket is.
Kedden Magánbeszélgetés a Cinemaxon, ebédidőben.
Szerdán Eldorádó a Dunán este fél tíztől, utána meg Mamma Róma.
Csütörtökön este kilenckor kezdünk a Film Mánián. Barátunk, A lator lép fel a jó nevű Enrico Montesanóban megtestesülve. De a rendezőnek sajnos még nála is jobb neve van: Pasquale Festa Campanile, a magam részéről mégis Edwige Fenech művésznőt ajánlanám az önök szíves figyelmébe. Sajnos a mű végét viszont tudjuk előre. S most jön a hét tulajdonképpen egyetlen érdekes momentuma (ki nem látta a Mamma Rómát százszor?), Az elme háborúja c. krimi David Hemmingsszel éjfél után a Cinemaxon. Elfeledett remekmű 1970-ből, nyilván. Éjjeli fél 12-kor a Dunán: Ha megjön József. Ja, akkor majd minden oké lesz, de addig Koncz Gábor is megteszi a vállalati Volgával. Egy óra után ugyanitt a veterán Juraj Herz 2010-es műve, a Habermann Karel Rodennel és Jan Hrusínskyvel, aki nyilvánvalóan az apja fia. Szudétanémet tájkép 1938-ból, vegyes házassággal, képzelhetik. No tv!
