Amikor Sztupa és Troché megjárták száz tű hosszát, a bemelegítéshez Tolnát és Baranyát választották, khm, hosszú megfontolás után. Felmerült még Makó és Jeruzsálem, Mezőtúr és Szingapúr is, bár azt egyikük sem vágta, hogy ezek pont miért. Hencida és Boncida? Na, az már valóban túlzásnak tűnt, maradtak Tolnánál és Baranyánal: Troché megtanult kívülről pár verset Baranyi Ferenctől, de tévútnak bizonyult ez az irány. Nem maradt hát más választásuk, nyakukba kapták a lábukat, s nekivágtak. Persze Pestről indultak, úgyhogy már Tolna is elég messze volt, nemhogy Baranya. De nagy volt bennük a tehetemség, így Pusztaszabolcsig meg sem kottyant az út, észre sem vették, s máris ott voltak, Sztupa ráadásul mezítláb, vállára kötve a csizma, avval még ráérünk. Sárbogárdra azért valamelyest megéheztek, de kitartottak Rétszilasig a híres halastavak miatt, jobb ízű a falat, ha előtte úszott egy nagyot, az sem baj, ha utána is. Rétszilast különös népek lakják, először is nagyon gazdagok, másodszor pedig nagyon kedvesek, csak furcsán beszélnek, azt mondták például, hogy Sztupa és Répa, mert a Trochét valahogy nem tudták kiejteni. Látszott, hogy próbálkoznak, csücsörítettek veszettül, kancsalították a pofájukat, vettek egy marha nagy levegőt, de csak annyi jött ki, hogy Répa, a gyerekek aztán meg, tényleg, mint a kis nyuszi: Jépa. Viszont nagyon jó halat főztek, illetve sütöttek, csak az volt a nagyon érdekes, hogy mind a kettőt répával csinálták, répában sült hal a halastóból, répában főtt hal ugyanonnan, a szegény vándor mind a tíz ujját megnyalta utána, a gazdag rétszilasi meg ragyogott a büszkeségtől, hajlongott és mondogatta Répaszilas, Répaszilas, Sztupa és Répa, szájonárá, annyi áldás szájonára. Utána Cece következett: répa van-e, kérdezte ott Sztupa.
Szombaton (12-én) megtudhatja mindenki, hogy mi az a magyarok istene! A Duna délután háromkor elővezeti – konkrétan 1961-ből és Szinetár Miklós, továbbá Banovich Tamás szemszögéből – a Délibáb minden mennyiségben című vígjátékot. Hát, ha volt filmtörténeti előzménye a Veréb is madárnak, ez lehetett az alighanem. Mert az úgy van, hogy hozzák a nyugati turistacsoportot a Búsuló Juhászba, szocializmust építő hazánk e kis büszkeségébe, s betyárpartit tolnak nekik, leányszöktetéssel, mi másra is lehetnénk mi büszkék, Váradi Hédit szöktetik, Agárdy Gábor a betyári lelkületű könyvelő, ne, legyen inkább két l-lel: könyvellő a nyomába veti magát. És akkor most csodálkozunk, hogy Brüsszel így meg úgy. Lesz ma az Utószezon is, este fél tíz előtt az M3-on. Az legalább film, hovatovább egy – a maga szűk lehetőségei közt – határozott szembenézési kísérlet az ország II. világháborús szerepével. Fábri Zoltán csinálta 1966-ban, s már az, hogy Páger volt a főszereplője, arról árulkodott, hogy mire menne ki itt a játék. Jelentem, nem ment, mármint a szembenézés nem jött össze máig sem, az viszont rohadtul nem ennek a filmnek a hibája. Az ürgét beidézik a rendőrsége, mire föltör belőle az emésztetlen múlt. Ott azt mondják neki, hogy vicc volt, de őt már nem érdekli. A világot viszont, ahol a filmet megcsinálták, nagyon is érdekelte: ja, vicc volt, oké, el van boronálva. Ne tévézzenek, árt az emésztésnek.
