Amikor Sztupa és Troché először felutaztak a fővárosba, rendesen felöltöztek. Ahogy feléjük mondták, a vonatjegyhez húzták a kabátot. Ezt úgy kellett érteni, hogy kinek minél messzebb szólt a vonatjegye, annál szebb ruhát vett fel, kivéve Pestet, mert az volt a legmesszebb. Hiába volt messzebb valami, mondjuk Bécs, Pest akkor is messzebb volt, mert egyfelől mi dolga is lett volna az embernek Bécsben, semmi, másfelől épp azért, mert semmi dolga sem volt, ezért a kutya sem ismerte ott az embert, s az ember sem ismerte a kutyát, így nézhetett ki akárhogy, akkor is egy senki maradt. De Pesten más volt, ott intézkedni kellett, benézni az orfeumokba, egyezkedni a vasúti hivatalnokokkal, meglátogatni az írókat, orvosokat, boltosokat, s ilyenkor rendületlenül vidékinek kellett mutatkozni. A sima szártetejű, keményszáras, faszeges parasztcsizma volt a legkevesebb, még csak beugrónak is alig járta meg. Nyakkendő nélkül fulladásig gombolt fehér ing, annyira fehér, hogy az már sárga, feltehetően a sok mosástól. A nehézségek már a vonaton elkezdődtek, merthogy az útravalóról sem volt szabad megfeledkezni. Nemhogy ám kimegy az ember a büfékocsiba, aztán hajrá egy sör, dehogyis. Felrakni a bőröndöt a csomagtartóra, megülni, mint galamb, beleizzadni a posztókabátba, törülgetni a homlokot a kucsma alatt, visszarakni a kucsmát, s aztán levenni a bőröndöt, kiszedni belőle az útravalót, indulunk, nézd, térdre fektetni a bőröndöt, széthajtogatni a szalvétát, kinyitni a békanyúzót: Sztupa és Troché ezerszer elpróbálták, meg azt is, hogy hogy állnak majd bután a Keletiben. A nyári konyha volt a vonat, a baromfiudvar a pályaudvar, álltak ott, s csodálkoztak a csirkék, hogy mit akarnak.
Pénteken (24-én) este hétkor a Portland nevű gőzös fedélzetén befutunk Seattle kikötőjébe, konkrétan kétezer tonna arannyal, amit a Klondike folyónál találtunk. A vadon szava 1972-es kiszerelését a kitűnő Raimund Harmstorffal és a rettenetes Charlton Hestonnal a Film Mánia adja – ha jól számoltam, ezredszer. Kilenckor viszont egy hollandi kalandfilmmel jönnek, az a címe, hogy Levél a királynak. Ebben viszont Rüdiger Vogler lép fel, akit Wim Wenders komplett életművében szerethettünk meg. Nagy nap van ezen a csatornán, mert éjjel egy előtt valamivel az El Mariachiba is belefognak, amiről tudvalévő, hogy a Desperado eredeti csomagolása névtelen senkikkel.
Vasárnap lesz alighanem az Oscar, mert a Duna tévé Szabó István Mephisto című filmjét nyomja, az RTL Klub pedig a Saul fiát. E művekről mindenki tud mindent, így nyugodtan beszélgethetünk az M3-ason éjjeli fél egy után kezdődő Szikrázó lányokról, ami sajnálatos, de meg nem bocsátható módon elkerülte az Oscar zsürorjainak figyelmét, s még van képük akadémiának nevezni magukat. E vakság annál is fájóbb, mert Bacsó Péter munkástárgyú zenés filmjében szerepel a teljes Mikrolied Vokál, amit sem a Mephisto, sem a Saul fia nem mondhat el magáról. De akkor nézzük úgy, hogy minek a műtörténeti előzménye a Mephisto, mondjuk, a Hanussennek. A Szikrázó lányok viszont az Egészséges erotikának éppúgy, mint a Csinibabának. Ej, konzervgyári lányok, még egyszer kisüt rátok ám a nap!
Hétfőn éjjel lesz Marnie is, mert a Duna egy ideje végtelenítve ad Hitchcockot. Ne tévézzenek!
