Rokonszenvező modorban ilyesformán értelmezhetjük a Tóth János című új sorozat megszületését, és ha a producer, azaz Kálomista Gábor személyének nem is, de az alkotók jelentős részének azért kijár az efféle megelőlegezett szimpátia. Kijár a Munkaügyek gyengéinek alapos ismeretében, de alighanem még az első epizód megtekintése után is, noha az előző sorozat néhány, idővel krónikussá vált gyermekbetegsége, mi tagadás, itt már helyből felütötte a fejét.
Mucsi Zoltán mint rekedt-sunyizós lúzer persze most is hatásos alak, és az ide már készen hozott fancsali balfácánság határozottan rejt még magában színészi potenciált. Az alkotóknak éppen csak előnyös szituációkba kellene belehelyezni és hozzá megfelelő szöveggel ellátni Mucsit, ám ez elsőre még csak a történet szűk felében-harmadában sikerült. A nyitójelenet például egészen ígéretesnek tűnt: a címszereplő óvatlanul rányit tisztességben megszőkült édesanyjára (Csoma Judit), aki épp az orvosával (Kőszegi Ákos) – egyszersmind Tóth hajdani osztálytársával – enyeleg, majd kellő abszurditással hármasban megbeszélik az „anyuka” szerelmi életét, testi vágyait. Csakhogy a néző furcsa egy szerzet: kizárólag a szemének hisz. Márpedig Csoma ránézésre és az anyakönyv szerint is ugyanabba a korosztályba tartozik, mint két jeles férfikollégája, s Mucsinak így legfeljebb a nővére lehetne (sőt, szemre inkább csak a húga), és nem az édesanyja. Ettől a ténytől pedig éppúgy nehéz elvonatkoztatni, mint attól, hogy Tóth új lakótársa, a vidékről egyetemistának felköltöző unokaöcs, Balázska (Csémy Balázs) már láthatóan ugyancsak kinőtt a diákkorból.
Litkai Gergelyék mindenesetre ebben a sorozatnyitó epizódban is elhelyeztek néhány remek, több közepes és jó pár egészen vacak mondatot. A legelső csoportba sorolhattuk például a dörmögő Szabó Simon által játszott pszichológus társkeresésre sarkalló tanácsát, melyet az állását elvesztő Mucsihoz intézett: „nem árt, ha az élet más területein is érik kudarcok”. A közepesek sorából vétetett Mucsi reakciója Balázska gyógyszerészi pályaválasztására: „az szép, én is szedek gyógyszereket”. Míg az elfelejtendően gyenge bemondások közül idézhetjük az „idős” anya jellemzését „ifjú” kedveséről: „betömi a családunkban tátongó űrt”.
Jobb-rosszabb mondatok és poénok elegyét persze szinte bármely sitcomból citálhatnánk, ámde az már mondhatni Litkai-specifikus probléma, hogy az ambiciózus indításokat jószerint következetesen elejti az írógárda. Így aztán a kidolgozási szakasz majd mindig ellaposodik, akárcsak a Munkaügyek megannyi epizódjában, ami ebben a koncentráltabb, lévén egy szálon futó új vígjátéksorozatban csak még feltűnőbb fogyatékosságnak bizonyulhat. Ebből következhetett az is, hogy egyetlen 26 perces epizódban mindjárt vagy négy olyan patront kényszerült gyors ütemben ellőni a debütáló sitcom (mint amilyen pl. a groteszk társkeresős randi vagy épp a fentebb említett nyitójelenet volt), amely invenciózusabb anyagkezelést és nagyobb teret érdemelt volna. Igaz, mondhatnánk, hogy a legelső epizód éppenséggel kedvcsináló gyanánt dobott be ennyiféle ötletet – tüntetően elnagyolt kidolgozással. Úgy legyen!
Duna Tv, március 9.
