Amikor Sztupa és Troché kiültek a tornácra, már hallgattak a harangok. Mondhatni, általános kuss volt, a kutyák is elcsihadtak, a gyerekek se rajcsúroztak, szél se pisszent, bokor se hajlott, a falu végin megálltak a szekerek. Sztupa sem szólt, Troché is hallgatott, vánszorogtak a másodpercek, megállt az idő, hülyén körülnézett, hogy merre is tovább, merre is a semerre, de sehogy sem tudta eldönteni. Azt azért a tüzetesebb megfigyelő levehette, hogy ez még kurvára nem az örökkévalóság, mondjuk, az kifejezetten a tüzetesebb megfigyelő segítségére volt ebben, hogy e nagy semmibe egyszer csak belecsikordult az istállóajtó, hogy keserves és lassú nyisztorgással szélesre táruljon, s kicsoszogjon rajta Ómafa. Az időnek is rögtön leesett a tantusz, innen már nem volt kérdés a merre tovább. Nekilódult, mint egy olimpikon. Ómafa nyakát behúzván, fejit a mellére buktatván foga közt szűrte kifelé a Kossuth-nótát. Vagy valamit, ami lehet, hogy hasonlított rá, Kossuth Lajos gatyában táncol, mert azt hiszi, ő Petőfi Sándor, éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Az istálló messze volt a tornáctól, és Ómafa nem kapkodta el a járást, de úgy a nyári konyhától már elért Sztupáékig a neszezése, kiszakadtak hát ők is az idő öleléséből, ha pontosak akarunk lenni, elengedte őket a távozó idő, székük megreccsent vagy fingott valaki (valahol, a távolban, ahol a húrok pattognak, talán egy tehén), de a szituáció béklyói az idő elsurrantával sem lazultak. Énekelni, dehogyis énekelni, dödögni, tútolni kellett nekik is a Kossuth-nótát, s feltétlenül még hülyébb kacskaringókkal, mint Ómafa. Esik eső lábikrámra, Kossuth Lajos fütyöl rája, valahány csepp esik rája, annyi áldás, szájonárá (sayonara). De Ómafa ekkor már a köcsögfa alatt slattyogott, Sztupa és Troché elhagyták a nótát és odanéztek, megsüvegeli-e megint a köcsögfa a vén negyvennyolcas huszárt? Megsüvegelte. Megemelte kackiásan minden csuprát, köcsögét.
Pénteken (7-én) a Duna tévé vidáman hasítja tovább két súlyosabb életműsorozatát. Bergman bácsi az 1958-as Arccal köszön be, Herzog bácsi az 1982-es Fitzcarraldóval. Bergman ekkor már túl van sok mindenen (Fűrészpor és ragyogás; A hetedik pecsét;
A nap vége), de még messze nem teljesen Bergman. Herzog viszont itt a legherzogabb, herzogabb már nem is lesz. A Verdi, Bellini és Puccini muzsikájára vergődő Klaus Kinskinél sem lesz már herzogabb soha senki, meg még a nyolcvanas évek budapesti artmozi hálózatánál sem lesz herzogabb senki, még a Duna tévé sem, talán csak Max von Sydow kurta pipája az Arcból.
Szombaton este kilenckor már más lesz a világ, imádott Júliánk, Claire Danes a Paramount Channelen hozza Cosette-et, Liam Neeson Valjeanja mellett, s gaz Javert-ként Geoffrey Rush pünktlich úgy esik háttal a Szajnába, mint negyven évvel azelőtt Bernard Blier. S persze valahogy döcög a tavaly útjára bocsátott hatrészes Nyomorultak feliratozása is a megfelelő helyeken.
Vasárnap egy nem is oly régi Mészáros Márta-film, az Aurora Borealis – Északi fény játszik, természetesen a Cinemax 2-n este tíz előtt valamivel, hol is máshol.
Hétfőre marad a feleslegesség mámoros gyönyöre: a Mozi+ este kilenckor a 2016-os kiszerelését adja A hét mesterlövésznek. A tévézést is a csúcson kell abbahagyni, de azon már rég túl vagyunk.
