Amikor Sztupa és Troché fáztak, akkor rendszerint hideg volt, de ezzel még valamennyire meg tudtak békülni, csak a fázás kísérőjelenségei fárasztották roppantul őket. Jószerivel mind. A legbosszantóbb természetesen a farkasordító hideg volt, mert az zajjal is járt. Akusztikusan is hideg van, szokta volt – két erősebb ostorsuhintás között – mondani Troché, bár rendszerint hozzáfűzött valami tökéletesen hiábavaló istenkáromlást is, amit több okból sem idéznénk. Leginkább azért nem, mert nem csupán az volt hiábavaló, hanem már a kijelentés is, hiszen nem hallotta senki, sem isten, sem ember, szóval a kutya sem, hiszen a farkasok ordítottak, a lovak prüszkölve vágtattak (vö. lódobogás), a hó recsegett, ropogott a szán alatt, mint apró robbanások különös ariettája, Sztupa a saroglyába kuporodva célzott lövéseket adott le ócska, ám hangos mordályából, s közben Troché mindent hallott belülről is. Hallotta, hogy ver a szíve, hogy ver a pulzusa, hogy veri a víz, hallotta kergetőzni vadabbnál vadabb gondolatait, s hallotta, hogyan ropog az ízület a karjában, amikor lecsap az ostorral. Hallotta mindezt együtt és külön is, együtt valami megfejthetetlen kakofóniának tűnt, egyenként meg valami idióta leltárnak, mintha sorba állította volna egy pedáns szervező a hangokat, elöl persze a farkasok, a sor végén talán a szél tépte fák sikolya; maga a szél persze rögtön a farkasok mögött üvöltött. Nem, a legutolsó mégis az arcába vágódó hócseppek becsapódási nesze volt, ezer apró szisszenés, törpe kések az óriás lábikrájában. Így tényleg nem lehet teljes emberként, szívvel-lélekkel fázni, csak amúgy félvállról, az meg kell fenének, hisz az ember törődhet az irhájával így is, úgy is.
Pénteken (21-én) üljük egy bizonyos Jack Nicholson 80. születésnapjának előestéjét, ezért ahelyett, mondjuk, hogy meghívnánk a felcsúti stadionba a Lakerst, a Duna tévé esti háromnegyed tizenegykor leadja a Kínai negyed című filmet, rendezte Roman Polanski. Úgy vagyok én ezzel a sokfelé nagy becsben tartott munkával, hogy szép és nemes dolog a hangulatfestő erő, de leginkább akkor, amikor a hiányával vagyunk kénytelenek szembesülni. Itt hála istennek ilyesmiről szó sincsen, úgyhogy már csak egy film kéne ebbe a rohadt nagy miliőbe ezek alá a fene jó figurák alá.
Szombaton sem állíthatjuk, hogy nem ünnepel méltóképpen a nemzeti főcsatorna, hisz gyakorlatilag ugyanebben az időben a Ragyogást adja. Hát, erről is beszélgethetnénk éppenséggel, de nem fogunk, mert nem hiányzik nekem, hogy futva meneküljek ingbe-gatyába a felbőszült szurkolók elől a faluvégen. Helyette inkább megemlítem még azt is, hogy ViaSat3 este hat után valamivel bont pezsgőt a Lesz ez még így sem! elővezetésével. Nos, a vén Jack elcsavarja a maga kiállhatatlan módján a sérült és óvatos Hunt Helén fejét – nekik legyen mondva. Ennyit Jackről. S még annyit, hogy én nyilván az Öt könnyű darabot és Az utolsó szolgálatot adnám, szemben mondjuk, a Film Mániával, ami már negyed ötkor belefog A vadászatba – ez ugyebár a művész kevés westernjeinek egyike, méltán. Hagyjuk most Marlon Brandót, végtére is Jack az ünnepelt. Szerintem mindenki akkor tévézzen legközelebb, ha Jack megint 80 éves lesz.
