tévéSmaci

Rókalék

  • tévésmaci
  • 2020. április 5.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a Botafogo Clubban ücsörögtek, az volt az ücsörgések ücsörgése: valamiféle ritka értékes jutalma a tevékeny életnek. Sztupa a tevékeny helyett hajszoltat mondott volna, Troché még durvábbat: élet ott, hol búgnak a tárnák. De a Botafogóban jó volt. S akkoriban mindenki dohányzott. Ott meg pláne. Kékes füstlepel ereszkedett a különben is rosszul világított helyiségre, s a látást, de még a hallást is függöny takarta, természetesen füstből dettó. A parányi színpadon (állandósult jelző, elfért volna azon akár a Stúdió 11 is, de valamiért őket sohasem hívták) Dusty Springfield énekelt, s épp ott tartott, hogy That ever since we met you’ve had a hold on me… tényleg, mintha egy távoli rádióból jönne a hangja, Sztupa még valami recsegésfélét is hallani vélt, biztos zavarják, mint a komcsik a Szabad Európát. A lendületes dal tökéletesen egybeolvadt, pontosabban szólva tökéletesen harmonizált a jelmezes felszolgálók arra irányuló hősies küzdelmével, hogy különösebb késlekedés nélkül gyűrjék le a füst közegellenállását. Mint amikor csak egészen kicsit lassítanak le egy száguldást rögzítő filmet. A felszolgálók szinte átúszták a füstöt, s nyomukban, mint furcsa alakmás sietett a jelmezük. A kettős látás különben is sajátja volt az ilyen intézményeknek, de Troché rá is segített, amikor elképzelte, hogy jön a lány, leteszi elé az italát, majd érkezik a jelmeze, és felkapja előle, aztán tovasiet vele, ő meg csak nézi vágyakozva. Ahelyett, hogy a hülye jelmez például a hamutartót ürítette volna ki, nem, bazd meg’, az gyakorlatilag kifolyott az asztalra. S volt olyan este, amikor nemcsak a személyzet, de a kísérőzenekar is jelmezben volt, s ez alatt nem a csillogós egyenszmokingjukat és -pantallójukat értjük.

Pénteken (6-án) este, 20.25-től együtt hallgathatjuk a Duna tévén, úgy is mint nemzeti főadón a kor szavát a neves operarendezővel, Franco Zeffirellivel. A már fiatalon idős mesternek számító művész a kilencvenes évek végének szavát ugyanis úgy értette, hogy jó lesz Hamlet szerepét Mel Gibsonra bízni, s ő, a hangok embere nem is tétovázott. Ha tétovázott volna, akkor azt is meghallja nyilván, amikor fél óra spéttel az idők szava azt mondja, áh, csak vicceltem, de ekkor Franco bá’ már túl volt árkon-bokron. Ebben a filmben az a jó kétségtelenül megvan, hogy pont vége lesz akkorra, amikor a Titkok és hazugságok kezdődik, s ez leginkább azért tuti, mert ugyanazon a csatornán jön. A Titkok és hazugságokról meg legyen elég annyi, hogy nem csupán a kilencvenes évek magasan legjobb filmje. S aki bírja az éjszakát, na, hallod, pénteken (!), az nyugodtan kivárhatja, míg 2.20-ra lefő a Film Cafén David Cronenberg fénykorához képest kétségkívül kései műve, az Easter promises – Gyilkos ígéretek.

Vasárnap Bobby Redford szédíti a lovakat a mondott Cafén este kilenckor. Önök kitalálták: A suttogót vetítik!

Keddre mindenki keresse elő a szájharmonikáját, mert feleltetés lesz a Cinemax 2-n este fél kilenckor! Önök most is ötöst fognak kapni, hisz kitalálták: a Volt egyszer egy Vadnyugat megy itt.

Szerdáig kell azonban várni (Duna, 21.50) egy igazi westernre, mert az igazi western az több mint western, Nick Ray Johnny Guitarja pedig ezerszer több, mint egy western: remekmű, nem vitás. Csináljanak önök is tévézés helyett remekműveket, s adjanak nekik vicces keresztneveket.

 

Neked ajánljuk