Így jártunk a Kossuth rádió vasárnaponként jelentkező félórás ráhangoló magazinjával, az Irány Rio!-val, ami egyfelől mindig az előző hétnek az olimpiához kapcsolódó eseményeit vesézi ki, másfelől panoptikumszerűen mutatja be a kijutott vagy kijutásra esélyes versenyzőket, meg azokat is olykor, nagy szomorúan természetesen, akiknek már nincs sansza a brazil metropoliszban piros-fehér-zöld tréningszettben feszíteni.
Az állami rádió legjobb sportújságírói hagyományaihoz híven az Irány Rio! is elég feszesre van húzva, jó ritmussal pörög az adásidő, és a különböző rovatokkal együtt jól strukturált az egész összeállítás. Múlt héten például az első műsorrészt az olimpiára frissen kvalifikált férfi vízilabda-válogatott sikere kapta. Ki ne örülne neki, hogy kijutottak, még ha váratlanul szorosan is? Nincs ilyen ember e hazában, így érthető, hogy az optimista tónus határozta meg a párbeszédet. Benedek Tibor mint edző még arról beszélt, hogy nagy kő esett le a szívéről, de az utána megszólaló Decker Ádámból már csak kiszedte a végére a riporter, hogy „az olimpiát meg kell nyernünk”. Mert ha nem, akkor mi van – kérdezi egy laikus –, csalódás, keserűség, népharag, Trianon?
Az olimpiát körbevevő mentalitás nagyjából tényleg ezeket a reakciókat tudja hozni, ha győzünk, az meg még rosszabb bizonyos értelemben, pláne, ha elkezdjük az érmeket számolgatni (amit muszáj, ugye), és akkor látjuk, hogy hányadán is állunk a népek nagy erőversenyében. Ha lenyomjuk a szomszédokat, jó, ha beelőzzük a nagyokat, az egy hatalmas „na, ugye”, és ha még azt is kiszámoljuk, hogy lakosságarányosan igazából mi vagyunk az elsők, akkor aztán lesz olyan önbecsülésünk, hogy ki bírjuk vele húzni a következő négy szürke évet.
Mindez nincs benne közvetlenül az Irány Rio!-ban, de közvetetten annál inkább. Egyfelől a műsor nyelvezete ezt a győzelemkényszeres kompetitív retorikát visszhangozza, ha még időnként – a sportriporterek sajátos humorának hála – egy-egy cseppnyi iróniát bele is csempész amúgy. Másfelől meg mindent, ami nem az olimpiai siker célszerű elérésére szolgál, eltávolít magától. Érdekes módon az aktuális kérdések mindig körülményeskedőbb módon jelennek meg benne, mint a múltbeli események. Mintha az elmúlt dolgokról könnyebb lenne beszélni már, míg a jelenben nem lenne érdemes sporton kívüli gondolatokkal megzavarni a nagy megmérettetésre való készülést. Szóba kerül például a moszkvai olimpia (az Athéntól Rióig alcímet viselő rovatban), és ugyan Novotny Zoltánnak csak pár perce van a visszaemlékezésre, archív bejátszásokkal és friss kommentárokkal meghintett monológja a műsor csúcspontja tulajdonképpen. Egyszerre látja és láttatja a politikát, a történelmet és a sportot, hiszen azok valóban különválaszthatatlanok.
A modern olimpiák nem azért érdekesek, mert felül tudnak emelkedni a világ problémáin, hanem mert sűrített formában jelenítik meg azokat: megmutatkozik bennük egy csomó neuralgikus pont nacionalizmustól a korrupción át a mindent bedaráló szórakoztatóiparig. És igen, közben szép momentumokkal is kecsegtetnek kétségtelenül. Érdekes, mennyire nincs a műsornak arra nyelve, hogy az életproblémákat ne szimplán az olimpia szellemiségétől idegen dolgokként kezelje, hanem annak részeként próbálja meg ezeket mélyebb szinten felfogni.
Várható, hogy szóba kerül Kiss László ügye, és ez valóban meg is történik, de a műsorvezető Deák Horváth Péter enyhén szólva sem viszi túlzásba a dolog értelmezését. Annyit mond, hogy ez az elmúlt hét fontos eseménye, a mesteredző igaztalannak érzi a vádakat, és megtette a szükséges lépéseket annak bizonyítására, hogy az 1961-es ítélet koncepciós per eredménye volt, de ezzel együtt is lemond tisztségeiről. Slussz, még az sem hangzik el, hogy csoportos nemi erőszak volt az egykori vád (és ítélet), sőt az sem, hogy milyen közfelháborodás fogadta ezt az ügyet. Arról meg végképp nincs szó, hogy ennek a népharagnak mennyi köze van vagy lehet a lemondáshoz, s ez az egész mit jelent a magyar úszósport számára.
Kossuth rádió, április 10.
