Az első találkozás nyilván nem a naptár szerint volt esedékes, össze-vissza jöttek akkor a filmek, különösen a franciák. De csak azok számítottak, az amerikaiak jóval csekélyebb tömegben érkeztek, nemhogy a mainál, de az akkori franciánál, a szovjettel meg jobb volt dacolni. Németek nem is voltak. A távoli bolygókról csak a francia filmekből lehetett kiolvasni valamit, az elérhetetlenséget. Azt, hogy az elérhetetlenség nem maga a távoli bolygó. Jó, nekünk az is, nem volt olyan szputnyik, ami oda felvitt volna, de ha véletlenül mégis odakeveredtél, akár csak egy mozi olajos padlójáról, megláthattad, ott jár azon az idegen égitesten két lábon, úgyszólván az emberek (a fene tudja, a Tau Ceti lakossága) között az elérhetetlenség. Szőke, piros, combközépig érő kabátja van, térdig érő fehér lakkcsizmája, fehér sál hozzá, széles karimájú fekete kalap, s egy olyan sötét, fekete szemüveg, ami eltakarja a fél arcát, amiről mégis hót biztosan tudod, hogy gyönyörű. Az ilyen csajokat mindig Alain Delon viszi el. De lehet harcolni érte, vannak, akik felveszik a kesztyűt, tényleg, hogy vett le egy kesztyűt. Mint más mindent, még a bőrét is, a csontvázát is. Csak a pontosság miatt: a Borsalino vagy a Weekend jóval az elkészülte után került a kiskörúti Filmmúzeumba, olyanokból kellett dolgozni, mint A hölgy nem iszik, nem dohányzik, nem flörtöl… csak fecseg. Vagy a Volt egyszer egy zsaru. A Weekend, nyilván Godard legjobb filmje, autóbalesetek tömegét mutatja meg, a végletekig hajtva a helyzetek komikumát, s persze a szó szerinti szerencsétlenségét. De olyan rohadt rövidek voltak a hatvanas-hetvenes évek. S a nyolcvanasokban meg már Mireille Darc neve is csak egy autóbalesetben szerepelt. Most meg meghalt: immár mindenki elérhető.
Pénteken (1-jén) a filmművészet, nincs tévedés, nem a filmgyártásról beszélünk, tehát a filmművészet végtelenül rövid szavatossági idejének matematikai alapú bizonyítására vállalkozik este tíz után a Duna tévé, amikor összeszedve minden bátorságát, levetíti az Őszi szonátát, ami egyszerre két Bergman filmje volt. Volt.
Szombaton hazaérkezik egy disszidens Amerikából, természetesen hátsó szándékai vannak és Diners Club hitelkártyája van. A hátsó szándékok gondozására tömeges a jelentkezés, a kártya meg illetéktelen kezekbe kerül, s kopik is rendesen. Önök kitalálták, a Duna tévé délután fél négykor levetíti a Veréb is madár című magyar marhaságot a kis Kabossal kettős szerepben. Mint minden magyar filmnek, ennek is van eszmei mondanivalója, konkrétan az, hogy lópikula a veréb, minden, csak nem madár. Hogy helyre billenjen a lelki egyensúlyunk, este fél tíz előtt az M3 hozzáfog a zakó alá felvett, begombolhatatlan nyakú rövid ujjú fehér ingek filmjéhez, az Angi Verához, amelynek nagy előnye, hogy a cselekménye a hangulatfestő, így a jelmezei, díszletei már szinte nem is játszanak.
Vasárnap izé, a vasárnap már nem is számít ezek után, megnézem a Négy esküvő, egy temetést este nyolckor a Film Cafén, mert bűbájos brit főrend sem voltam, délután meg már megvolt A vasálarcos, mert valójában fogságba vetett király vagyok, míg bitorlók böfögik, fingják tele a trónomat. S mindez a hülye tévé miatt van.
