rés a présen: Melyik volt előbb nálad, a zene vagy a szöveg, az irodalom szeretete?
Vörös András: Olvasni biztosan előbb tudtam, mint énekelni, pláne, ha belátjuk, hogy énekelni igazán most sem tudok. Viszont nagyon szeretem csinálni mindkettőt, annak ellenére, hogy egyikre sem készültem tudatosan gyerekkoromban. Fogyasztottam mindent, ami elém került, a Micimackótól a Népszabadságig, Ozzy Osbourne-tól a Public Enemyig, de fel sem merült, hogy zenész vagy könyves legyek, bár anyám már az volt akkor is, de a Műszaki Könyvkiadóban szerkesztett, onnan meg olyan veretes művek jöttek, mint a Hidraulikus emelőrendszerek lexikona vagy a Lada 2103-as gépjármű karbantartása házilag. Ezek olyan nagyon nem inspiráltak, a szakmáról annyit tudtam, hogy a kiadó üzemi étkezdéje mellett volt fent a Várban a híres Fortuna diszkó, ahova elszöktünk néha péntekenként.
A gimi vége felé viszont alakítottunk mi is zenekart pár iskolatárssal, és bár semmi affinitásunk nem volt az egészhez, dacból beleragadtunk valahogy, és addig gyúrtuk, amíg aztán évekkel később lett belőle valami. A másik fronton pedig anyám idővel elindította a saját kiadóját, ahova sokáig csak alkalmilag dolgoztam be ezt-azt, de végül csak beszippantott a dolog, és nagyon örülök neki, hogy így lett.
rap: Miért tudott szerinted sikeres lenni a Superbutt, és miért lett belőle Ørdøg?
VA: Fene tudja, hogy mennyire volt sikeres, egyszerűbb abban maradni, hogy a saját szemétdombján volt kiskakas. Az említett első zenekart, a FreshFabrikot az akarat meg a kora huszonéves fiatalság lendülete vitte, a Superbuttot meg már harminc körül alakítottuk, és nem a nulláról kellett kezdeni. Az is fontos tényező volt, hogy a kétezres években már itt volt minden az angol–amerikai popkultúrából, de azt személyesen még sokkal nehezebb volt átélni, mert eredeti nyelven legfeljebb moziban láthattál filmet, külföldi nagy zenekarok jóval ritkábban jöttek el idáig, és Londonba se járt napi négy járat húszezerért. Így hát javarészt az angolul éneklő, a műfajokon belül viszonylag friss zenét játszó, és már egész tisztességesen meg is szólaló hazai produkciók közvetítették mindezt annak a vékony rétegnek, amelyiknek igénye volt rá. Ma már ez nagyon nincs így, aki szeretné, mindent megkap eredetiben, amit egyáltalán nem bánok, mert magyarból csak mi magyarok lehetünk eredetiek, és sokkal izgalmasabb a saját kultúránkkal bíbelődni, mint másolni valaki másét. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy ezért lett Ørdøg a Superbuttból, ha meg kicsiket, akkor egyszerűen így láttuk jónak, mert nem akartunk a saját kis örökségünk paródiájává válni.
rap: Mikor jött létre az akusztikus verzió, a Diabolus In Musica?
VA: Öt éve lehetett, hogy Csepelyi Adrienn megkért, játsszunk el pár dalt a Belemenés című regénye bemutatóján. Elsőre bután néztem, hogy nem lesz-e az oda hangos, ő meg rávágta, hogy semmi gond, legyen akusztikban. Próbáljuk meg, lesz, ami lesz, gondoltuk, és az lett, hogy beleszerettünk. Annyira, hogy most már a Diabolusnak is van saját lemeze, egy ideje nem is hívjuk magunkat Ørdøg-akusztiknak, mert a két műsorban szinte nincs átfedés, és szépen elfér egymás mellett.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
