Ellenkezőleg, kerestek, kutattak, tűvé tettek mindent, hátha kiderül valamiről, hogy elveszett. Maga a mechanizmus különben ugyanaz volt, kihúzni a fiókokat, benézni a bútorok alá, átvizsgálni rég nem viselt ruhák zsebeit, s hát ugyanolyan idegőrlő is volt, mint az elveszett kulcsok, tollak utáni hajsza. Pedig itt racionális magyarázata is volt annak, ha adott esetben nem találtak semmit, hisz a semmit keresték. Persze valamit mindig talál az ember, pláne, ha módszeresen dolgozik, Sztupa és Troché esetében ilyesmivel pedig sosem volt hiba. Most is szerfelett akkurátusan túrták fel a közeli világvárosban álló székházuk minden zegét-zugát. Sztupa még a liftekbe is bekukkantott, pedig azokat csak a legritkább esetekben használták. Maguk a „találatok” legtöbbször jelentéktelen apróságok voltak, Ómafa feljegyzései tartalmaznak erre igen ékes példát: Troché tök triviális helyen, az íróasztala alatt megtalálta Don Schollander Tokióból küldött kézírásos levelét, melyben azt magyarázza, hogy a váltóban szerzett aranyak simán érnek annyit, mint az egyéniek. Ebben volt ugyan némi képmutatás, de Troché tudott erről sok mindent, úgyhogy amikor először olvasta, csak annyit gondolt róla, hogy nekem zenélsz, Beethovennek? A lelet maga mégis érdekes volt, hiszen Sztupa és Troché egyáltalán nem dokumentálták a tevékenységüket, hogy is tehették volna. Tehát nem valami irányadó kifejezéssel, röhögni kell: kódnévvel felcímkézett dossziéból „veszett el”, inkább csak leesett valamikor, s utána – feltehetően hosszú-hosszú időn át – kicselezte a Troché szerint a kelleténél még sűrűbben is arra lábatlankodó takarítókat. De most rajtvesztett! S azért találtak ennél fontosabb dolgokat is olykor.
Pénteken (4-én) mintegy előrevetítendő kedvenc időtöltésünk egész heti alakulását, aki szereti századszor is megnézni egy kedves filmjét, kilenckor odaülhet a Film Café elé, mert kezdődik a Kutyaszorítóban. Persze az ilyesmit úgy nézi az ember, hogy belenéz, és rajtaragad, még akkor is, ha nem a mondott csatorna műsora megy egész nap háttértévéként a nappaliban. A magam részéről merő óvatosságból kivárok még bő fél órát, s a Cinemaxon kezdek a Vakító fénnyel, mely műalkotás azért is érdekes, mert jelentős része Lutonban játszódik. Mi az ördögöt keres valaki Lutonban, ha épp le nem száll a fapadosa, és húz tovább Londonba? Persze, ha az illető pakisztáni bevándorlók gyermeke a Thatcher-érában, és az ajtajuk levélrésén feszt bevizelnek a kis mélybritek, az merőben más kérdés. Persze azt sem tagadhatom le, hogy az azonos című Manfred Mann-szám is motivál, megvan, ugye: Blinded by the light / Revved up like a deuce / Another runner in the night…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
