tévésmaci

Szerecsensólyom

  • tévésmaci
  • 2020. december 2.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché az elveszett holmik után kutattak, szimpla, bár elég intenzív keresgélés volt az csupán. Nem egy konkrét tárgyra mentek, mint az ember általában, amikor hirtelen nem találja a máskor mindig a keze ügyében lévő tárgyait, jellemzően a szemüvegét vagy a fésűjét.

Ellenkezőleg, kerestek, kutattak, tűvé tettek mindent, hátha kiderül valamiről, hogy elveszett. Maga a mechanizmus különben ugyanaz volt, kihúzni a fiókokat, benézni a bútorok alá, átvizsgálni rég nem viselt ruhák zsebeit, s hát ugyanolyan idegőrlő is volt, mint az elveszett kulcsok, tollak utáni hajsza. Pedig itt racionális magyarázata is volt annak, ha adott esetben nem találtak semmit, hisz a semmit keresték. Persze valamit mindig talál az ember, pláne, ha módszeresen dolgozik, Sztupa és Troché esetében ilyesmivel pedig sosem volt hiba. Most is szerfelett akkurátusan túrták fel a közeli világvárosban álló székházuk minden zegét-zugát. Sztupa még a liftekbe is bekukkantott, pedig azokat csak a legritkább esetekben használták. Maguk a „találatok” legtöbbször jelentéktelen apróságok voltak, Ómafa feljegyzései tartalmaznak erre igen ékes példát: Troché tök triviális helyen, az íróasztala alatt megtalálta Don Schollander Tokióból küldött kézírásos levelét, melyben azt magyarázza, hogy a váltóban szerzett aranyak simán érnek annyit, mint az egyéniek. Ebben volt ugyan némi képmutatás, de Troché tudott erről sok mindent, úgyhogy amikor először olvasta, csak annyit gondolt róla, hogy nekem zenélsz, Beethovennek? A lelet maga mégis érdekes volt, hiszen Sztupa és Troché egyáltalán nem dokumentálták a tevékenységüket, hogy is tehették volna. Tehát nem valami irányadó kifejezéssel, röhögni kell: kódnévvel felcímkézett dossziéból „veszett el”, inkább csak leesett valamikor, s utána – feltehetően hosszú-hosszú időn át – kicselezte a Troché szerint a kelleténél még sűrűbben is arra lábatlankodó takarítókat. De most rajtvesztett! S azért találtak ennél fontosabb dolgokat is olykor.

Pénteken (4-én) mintegy előrevetítendő kedvenc időtöltésünk egész heti alakulását, aki szereti századszor is megnézni egy kedves filmjét, kilenckor odaülhet a Film Café elé, mert kezdődik a Kutyaszorítóban. Persze az ilyesmit úgy nézi az ember, hogy belenéz, és rajtaragad, még akkor is, ha nem a mondott csatorna műsora megy egész nap háttértévéként a nappaliban. A magam részéről merő óvatosságból kivárok még bő fél órát, s a Cinemaxon kezdek a Vakító fénnyel, mely műalkotás azért is érdekes, mert jelentős része Lutonban játszódik. Mi az ördögöt keres valaki Lutonban, ha épp le nem száll a fapadosa, és húz tovább Londonba? Persze, ha az illető pakisztáni bevándorlók gyermeke a Tha­tcher-érában, és az ajtajuk levélrésén feszt bevizelnek a kis mélybritek, az merőben más kérdés. Persze azt sem tagadhatom le, hogy az azonos című Manfred Mann-szám is motivál, megvan, ugye: Blinded by the light / Revved up like a deuce / Another runner in the night…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.