Amikor Sztupa és Troché kiültek a Batthyány téren a kőkorlátra, szokásuk szerint cselekedtek, de ez az alkalom mégis más volt, mint a többi. Egyszerűen ott ragadtak. Lógázott lábuk alatt suhant az alsó rakpart sokáig sűrű, aztán gyérülő gépkocsiforgalma, de ők csak ültek a vártán, bámulták szemben a Parlament tetején ácsorgó rézvitézeket, nem is nagyon beszélgettek, csak néha egy-egy szót, egyszerű mondatot, ha elment egy hajó vagy lecsapott egy sirály. Az idő múlását legfeljebb kicsinységek érzékeltették. Este nyolckor – alig is sötétedett még – bezárt a Batthyány téri ABC, s kisvártatva Hédi jelent meg, a sajtpult lelke (bár lennének olyan krónikások, akik más testrészét domborítanák ki, viszont Ómafa közismerten finom ember), e szavakkal, úgy látom, sokáig maradtok (az első húsz deka ementáli után már tegeződött velük, akkoriban nem volt nagy a választék), hoztam egy kis kaskavált, meg maradt Százados úti kenyér is, de rohannom kell, mert megy a HÉV-em, s letett egy „Csemege kosárral” megmintázott nejlonszatyrot a kőkorlátra. Tudták, hogy most kéne felállni, s elkísérni legalább a HÉV-ig vagy inkább hazáig, s vele maradni, nem a rézvitézekkel, de nem mozdultak, ez a nap más volt, mint a többi. Tizenegyre járt, amikor elkezdtek szivárogni a Kaszába a főerők, igen, a Casanova bárba. Zámbó Jimmy, alighogy leült a bandájával, az első dolga volt rendelni egy üveg pezsgőt, ruszkit, hogy a stewardesek vigyék ki a haveroknak a tér másik oldalára, jegesvödörben, poharakkal, s csak aztán foglalkozott az asztaltársaságával. Sztupa és Troché ekkor már egy ideje a denevéreket figyelték, ahogy keringenek a vörös csillag meg a rézvitézek között a kivilágításban, körbe-körbe. Olyan volt az egész, mint egy jól megrázott hóvarázs… Sztupának volt egy különleges képessége, gond nélkül meg tudta számolni a mozgásban lévő objektumokat. Hiába cikáztak a tök egyforma denevérek a tornyocskák, szobrocskák között ki a fényből, be a fénybe, Sztupa csak odapillantott, s tudta, hány ma a denevérszám. Tippelsz, Troché? Troché nagy tippelő volt, még olyan meccseket is rendszeresen eltalált a totón, mint a Pénzügyőr–Volán, ahol még az utolsó percekben is bundáztak, de most csak vállat vonyított. Lekötötte a pezsgőspalack és a sajtmaradék. Aztán Sztupa mondott egy számot, mi meg bekapcsoltuk a tévét.
Szombaton (25-én) este igazán kitesz magáért a Duna, előbb, fél tízkor A nagy balhét adja, rögtön utána meg a szívünknek valamelyest kedves Papírholdat, melyet nyugodtan nevezhetünk az amerikai La Stradának éppúgy, mint a Mikor masírozunk, kapitány uram? kezdetű magyar népdal hollywoodi adaptációjának, ami a Mit viszünk az útra? kérdésre azzal felel, hogy azt, ami rajtunk van, az öltő ruhát meg tán pár falatnyi ennivalót. Persze, ez a nagy amerikai giccs, annak viszont annyira tökéletes, hogy messze túlmutat önmagán. Amikor Ryan O’Neal, a nem túl aggályos Biblia-ügynök végigzúz a gazdasági válság verte Közép-Nyugaton egy kislánnyal, aki vagy az övé, vagy nem, nos, ekkor kétségkívül nagy tétek forognak a kockán. Tegyük gyorsan hozzá, hogy este nyolckor volt a Film Cafén Jackie Brown is, nem ellenőriztem ugyan, de elég biztos vagyok benne, hogy ott mindennap van Jackie Brown.
Vasárnap este háromnegyed nyolckor minden idők egyik legjobb magyar címe, A tizedes meg a többiek megy az m3-on, tizenegy után meg a Brian élete, amit állítólag sokan szeretnek. Persze közel sem annyian, mint Bud Spencert és Terence Hillt, akik egy korai munkájukkal vétetik észre magukat éjfél után az RTL Klubon. Az Isten megbocsát, én nem! c. mű feltehetően a pofozkodásról szól.
Hétfőn Kirk Douglas, Az utolsó cowboy úszik le tizenegy után a Dunán, míg viszont fél tízkor a Cinemaxon volt a Hosszú nagypéntek.
Kedden elkezdi a Duna Ford Madox Ford kiváló regényének, a Parade’s Endnek az adaptációját, Az utolsó angol úriembert, a főszerepben Benedict Cumberbatchcsel. Erre mondja valaki, hogy no tv! Mondom.
