tévéSmaci

Barátom a bárányom

  • tévésmaci
  • 2015. augusztus 23.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché kiültek a Batthyány téren a kőkorlátra, szokásuk szerint cselekedtek, de ez az alkalom mégis más volt, mint a többi. Egyszerűen ott ragadtak. Lógázott lábuk alatt suhant az alsó rakpart so­káig sűrű, aztán gyérülő gépkocsiforgalma, de ők csak ültek a vártán, bámulták szemben a Parlament tetején ácsorgó rézvitézeket, nem is nagyon beszélgettek, csak néha egy-egy szót, egyszerű mondatot, ha elment egy hajó vagy lecsapott egy sirály. Az idő múlását legfeljebb kicsinységek érzékeltették. Este nyolckor – alig is sötétedett még – bezárt a Batthyány téri ABC, s kisvártatva Hédi jelent meg, a sajtpult lelke (bár lennének olyan krónikások, akik más testrészét domborítanák ki, viszont Ómafa közismerten finom ember), e szavakkal, úgy látom, sokáig maradtok (az első húsz deka ementáli után már tegeződött velük, akkoriban nem volt nagy a választék), hoztam egy kis kaskavált, meg maradt Százados úti kenyér is, de rohannom kell, mert megy a HÉV-em, s letett egy „Csemege kosárral” meg­mintázott nejlonszatyrot a kőkorlátra. Tudták, hogy most kéne felállni, s elkísérni legalább a HÉV-ig vagy inkább hazáig, s vele maradni, nem a rézvitézekkel, de nem mozdultak, ez a nap más volt, mint a többi. Tizenegyre járt, amikor elkezdtek szivárogni a Kaszába a főerők, igen, a Casanova bárba. Zámbó Jimmy, alighogy leült a bandájával, az első dolga volt rendelni egy üveg pezsgőt, ruszkit, hogy a ­stewardesek vigyék ki a haveroknak a tér másik oldalára, jegesvödörben, poharakkal, s csak aztán foglalkozott az asztaltársaságával. Sztupa és Troché ekkor már egy ideje a denevéreket figyelték, ahogy keringenek a vörös csillag meg a rézvitézek között a kivilágításban, körbe-körbe. Olyan volt az egész, mint egy jól megrázott hóvarázs… Sztupának volt egy különleges képessége, gond nélkül meg tudta számolni a mozgásban lévő objektumokat. Hiába cikáztak a tök egyforma denevérek a tornyocskák, szobrocskák között ki a fényből, be a fénybe, Sztupa csak odapillantott, s tudta, hány ma a denevérszám. Tippelsz, Troché? Troché nagy tippelő volt, még olyan meccseket is rendszeresen eltalált a totón, mint a Pénzügyőr–Volán, ahol még az utolsó percekben is bundáztak, de most csak vállat vonyított. Lekötötte a pezsgőspalack és a sajtmaradék. Aztán Sztupa mondott egy számot, mi meg bekapcsoltuk a tévét.

Szombaton (25-én) este igazán kitesz magáért a Duna, előbb, fél tízkor A nagy balhét adja, rögtön utána meg a szívünknek valamelyest kedves Papírholdat, melyet nyugodtan nevezhetünk az amerikai La Stradának éppúgy, mint a Mikor masírozunk, kapitány uram? kezdetű magyar népdal hollywoodi adaptációjának, ami a Mit viszünk az útra? kérdésre azzal felel, hogy azt, ami rajtunk van, az öltő ruhát meg tán pár falatnyi ennivalót. Persze, ez a nagy amerikai giccs, annak viszont annyira tökéletes, hogy messze túlmutat önmagán. Amikor Ryan O’Neal, a nem túl aggályos Biblia-ügynök végigzúz a gazdasági válság verte Közép-Nyugaton egy kislánnyal, aki vagy az övé, vagy nem, nos, ekkor kétségkívül nagy tétek forognak a kockán. Tegyük gyorsan hozzá, hogy este nyolckor volt a Film Cafén Jackie Brown is, nem ellenőriztem ugyan, de elég biztos vagyok benne, hogy ott mindennap van Jackie Brown.

Vasárnap este háromnegyed nyolckor minden idők egyik legjobb magyar címe, A tizedes meg a többiek megy az m3-on, tizenegy után meg a Brian élete, amit állítólag sokan szeretnek. Persze közel sem annyian, mint Bud Spencert és Terence Hillt, akik egy korai munkájukkal vétetik észre magukat éjfél után az RTL Klubon. Az Isten megbocsát, én nem! c. mű feltehetően a pofozkodásról szól.

Hétfőn Kirk Douglas, Az utolsó cowboy úszik le tizenegy után a Dunán, míg viszont fél tízkor a Cinemaxon volt a Hosszú nagypéntek.

Kedden elkezdi a Duna Ford Madox Ford kiváló regényének, a Parade’s Endnek az adaptációját, Az utolsó angol úriembert, a főszerepben Benedict Cumberbatchcsel. Erre mondja valaki, hogy no tv! Mondom.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.