Amikor Sztupa és Troché építettek egy kutyát, mert féltek nagyon a walderdő egyre jobban elpimaszodó hundkutyáitól, sokat kellett gondolkodniuk már azon is, hogyan fogjanak hozzá. Felülről mégsem kezdhették, mert mi tartotta volna meg a kutya tetejét olyan hosszan, amíg gondos aprómunkával elérnek a talpáig, amin megáll majd, sőt szalad. A talpánál kezdeni nyilván praktikusabb lett volna, mert akkor nem áll fenn annyira az omlásveszély, inkább a kutya áll fenn biztosan a talapzatán, de arra jutottak, hogy mégis jobb lesz a lényegnél belevágni. Nem kell se lélek, se szív, nem kell az sem, hogy az ember legjobb barátja legyen, elég, ha csupán jó ismerősök, kölcsönösen tiszteljék egymást, de azért mindig tartsák meg a három lépés távolságot. Legjobban pedig az ugatás kellett, nem is csak azért, mert a walderdőben megfigyeléssel eltöltött hosszú napok során arra a következtetésre jutottak, hogy a hundkutyák tulajdonképpen utálják az ugatást, különösen akkor, ha idegent szimatolnak a közelben. Ilyenkor rögtön nyihogásra vagy röfögésre váltanak, s csak maguk közt ugatnak olykor, s azt is csak a walderdő határozottan vidékinek számító részein. Idegent szimatolnak…, nos, ami azt illeti, a szimatolást is utálják, hogy a csontról már ne is beszéljünk. A szájkosárért viszont odavannak, igaz, nem a kimondott rendeltetése szerint használva. Előszeretettel játsszák ugyanis a kosárlabda és a petanque különös házasságából származó Bastangue nevű játékot, amiben golyókat kell gyors egymásutánban bejuttatni az egyik magányos eichetölgyre erősített szájkosárba. Mindezért Sztupa kénytelen volt leutazni a Viharsarokba ugatásért. Végül Dobozon talált is megfelelőt, elfogadható áron. Be is csomagolták neki. Mibe, mibe?
Pénteken (21-én) éjfél után az M3 ismét belefog a Polip című olasz sorozatba, s mi újra felvesszük a harcot a rettenetes maffiával a szerencsétlen il commissario oldalán. Persze már tizenegy után is neki lehet fogni a murinak, mert Dagmar akkor kezdi el egy nagy rohadt nyílpuskával és zsákokba öltözött kretének barátságtalan karéjában üldözni Signét a Film Cafén vetített Menekülés során, vagy aki még ennél is türelmetlenebb, a fjordok rideg világa elől elmenekülhet az angolkertek hűvösébe, már ha van előfizetése. Mert negyed hétkor bizony az HBO adja A kertbérlőt, amiben Maggie Smith olyan jelentős művészek oldalán hozza értőn a hajléktalant, mint az elmaradhatatlan Jim Broadbent vagy éppenséggel Roger Allam. Hogyha mindehhez hozzácsapjuk, hogy színigaz történetről van szó, majdhogynem rohanok is előfizetni.
Szombaton kora délután A Pendragon legendát ássa elő a magyar–brit közös múlt nyilvánvalóan feneketlen kútjából a Duna – ja, ott hevert rögtön a 6:3 mellett. Ezt elmesélem, mert alighanem tök true story ugyancsak. Latinovits elmegy a Lumumba utcai Skóciába, lévén nagy tudású tudós ember az istenadta, már ilyen fiatalon is, hogy kiderítse, mi a fasz volt végül is Arcszőr királlyal, meg a terepasztal (ami itt ugyebár szó szerint értendő) többi szélhámosával, de Tordai Teri bele akar köpni a levesébe, vagy hajszálat csempészni a haggisébe.
Vasárnap, hogy a Twisterben a ViaSat3-on elrepül egy tehén a sunyiba, az ehhez képest már tényleg smafu. Csak szegény Film+ marad Skóciában a jó öreg Rob Royjal. Hát, inkább ne tévézzenek!
