A tapasztalt szerkesztő, dokumentumfilmes, író Józsa Márta „leigazolása” a Klubrádió egyik nagy nyeresége az utóbbi időben. Ő ért ahhoz, hogyan kell riportot, interjút, beszámolót készíteni, és munkájával a közszolgálati hagyományt viszi tovább (évekig a közszolgálati médiában dolgozott, amikor az még valóban közszolgálati volt), a maga finom szociális érzékével (és radikális szociális bátorságával) tapint rá a magyar társadalom sajgó pontjaira. Ilyenekből számtalan akad, így az Útszélen tématára valószínűleg kimeríthetetlen lesz.
A szociális kérdések taglalása egyébként mintha visszaszorult volna az elmúlt években, évtizedben mind a közszolgálati, mind a közösségi médiából. A Kossuth rádió műsorán ugyan szerepelnek például kisebbségekkel foglalkozó műsorok, ahogy a gyereknevelési magazin is tesz néha kirándulást a hátrányos helyzetűek terepére, de általánosságban a problémafelvetés helyett a pozitív üzenetek gyorsan egysíkúvá váló sulykolása tölti ki az ilyen témákra rászánt műsoridőt.
Az Útszélen nem ezt a hagyományt követi. A mottó – „műsor mindenkinek azokról, akiket magukra hagytak” – annyiban mégis kiegészítésre szorul, hogy majdnem mindig akad a riportokban valaki, egy-egy elszánt segítő, aki a leszakadóban lévők mellé állva, általában magányos szélmalomharcot víva, sokak kilátástalan helyzetén próbál és sokszor tud is enyhíteni.
A legutóbbi adás első felében a Húzz felemás zoknit a kezedre! akció kapcsán Down-szindrómás gyerekeket nevelő szülők beszéltek a tapasztalataikról, amelyeket itthon, a fővárosban és vidéken, illetve külföldön szereztek. Abban mind egyetértettek, hogy Magyarországon a korai fejlesztés nagyon magas színvonalú, sok esetben jobb a nyugat-európainál is. Ugyanakkor a vidék kontra főváros összefüggésben már nagyon nagyok a különbségek, és az első fejlesztési szakaszt szerencsés esetben követő integrált óvodai és iskolai oktatás sok helyütt már messze elmarad a szükségestől. Anikó, egy 12 éves downos fiát és 10 éves egészséges lányát Tatabányán nevelő anya mondja: „Jobb a helyzet, mint tíz éve, de csak egy tyúklépéssel, és ha a következő tíz évben is csak ennyit haladunk előre, akkor nem sok jóra lehet számítani.” A kilátások olyannyira borúsak, hogy a következő megszólaló, Budavári Rita és családja éppen emiatt költözött ki Skóciába, ahol az integrált oktatás alapnak számít. „Eleinte folyton exkuzáltam magam – mondja –, hogy egy downos gyerekkel érkezem, de sosem értették, miért csinálom ezt.” Nálunk közel sem ilyen egyértelmű a helyzet, amint ezt Orsó Erika gyógypedagógus hozzászólása is aláhúzza.
A műsor második része mélyszegénységben élőket szólaltat meg Budapestről és Debrecenből. A fővárosban élő Szabó Istvánné Andi és családja folyamatos támogatásra szorul, de a Debrecenből jelentkező Klára helyzete még hozzájuk képest is szélsőségesen kiszolgáltatottnak tűnik. Hiába járunk az ország két viszonylag jómódú városában, a riportokban már tényleg bőven a nyomorszint alatt találjuk magunkat, kilakoltatásról és éhezésről esik szó, ám Józsa Márta úgy tudja kérdezni a két asszonyt, hogy nem az egzotikus szegénység felmutatása, hanem az emberi tényező kerül a beszámolók homlokterébe. Nemcsak sorscsapásokról, de esendőségekről is szó van, s ettől lesznek a riportok igazán életszerűek.
Végül megszólal a Klárát és más debreceni szegényeket önerőből, alulról építkező civil mozgalmon keresztül támogató Lipcsei Andrea is. Arra a korábbi műsorvezetői kérdésre, hogy a magyar szociális háló lyukas-e vagy már teljesen szét is foszlott, Lipcsei és a hozzá hasonló önkéntesek munkájának életmentő jellege adja meg a szomorú, csattanós választ.
Klubrádió, június 4.
