Amikor Sztupa és Troché megérkeztek az éjféli személlyel, rajtuk kívül nem volt leszálló. Kis falu, hétköznap éjjel, minek jönne ide bárki ilyenkor. Meg hát elég hideg is volt. Pár napja leesett egy nagy hó, és meg is maradt ezekben a mínuszokban.
A peront letakarították rendesen, széles csapást vágtak a buszmegállóhoz, és kupacokba hányták a havat az állomásépület oldalába. De hol volt már busz éjfél körül? Szánkó se jött, kocsi se jött, gyalog kellett menni. Itt nincsenek távolságok, csak télen a hidegben meg nyáron a kánikulában. A főútig csak pár méter, úgy száz-százötven, a sarkán a kocsmából még kiszűrődik valami fény, a gebines épp rakja fel a székeket, Laci a tokjába csomagolja a hegedűjét, még valami kiabálásféle is kihallatszik, de Sztupa és Troché oda se bagóznak, az egyik a csillagokat számolja az égen, csak meg ne botoljon valamiben, a másik meg a kutyaugatást. A kutyaugatás először mindig messziről érkezik, két-három utcával lejjebb vonyítanak a dögök, de te már ekkor tudod jól, hogy előbb vagy utóbb elérsz egy olyan kerítéshez, mely mögül pont akkor acsarkodik rád valami felbőszült kanyi, amikor a legkevésbé számítasz rá. Amikor te is átváltottál már a csillagok számolására, de most még, ha visszafordulsz, a csillagokkal együtt láthatod a kihúzó gőzös égre, a csillagok közé vetett szikraerdejét, húzd ilyenkor szorosabbra magadon a télikabátot, be a nyak, földre az orr, s csak akkor fordulj hátra, ha lépéseket hallasz mögötted. Bódisék háza előtt nem lapátolták el a havat a járdáról, bár keményre taposták már a népek, így is ropog valamelyest a csizma alatt. Sztupa két bőröndöt cipelt, Troché egyet, alig két kilométer az egész, a falu maga sem több háromnál, ott lesznek hamar, az utcai világítás ugyan kicsit foghíjas, de amelyik lámpa világít, szép kis fényudvart ír maga köré.
Pénteken (12-én) egyből nyakig merülhetünk a nagybetűs művészetbe, közelebbről az ezredvégi filmlírába, bár nyilván helyesebb lenne lyrát írni és lűrának ejteni, s közben visszatartani a levegőt, hiszen Abbasz Kiarosztami A cseresznye íze című – kell-e mondanom, cannes-i plecsnivel igazolt – műalkotását vetíti le a Cinemax 2 hét előtti kezdéssel. Az 1997-es keltezés, nyugodtan mondhatjuk, olyan, mint a dartsban a bull, a körben az origó. Ekkorra már minden filmszakos óvodás tudja, hogy a filmművészeti Golf-áramot Perzsiában pisálják épp. Természetesen tévedésről volt szó, azt a valamit, amit máig is filmművészetnek szokás nevezni, a kilencvenes évekre már elfütyülték szépen, ’93 ősze már Fellinit is elvitte, úgyhogy csak a vak nem látta a dolgot, meg persze a vakondokok, akik a moziban ültek azalatt is, míg a filmművészet kiszenvedett. Hála egyebek mellett a derék Abbasz működésének, s az ABBA együttes idő előtti hanyatlásának (utóbbi még nem bizonyított, minden más igen). A film történetét felesleges elmesélni, valaki meg szeretne murdálni, mert azt szeretné, hogy földeljék el, mindehhez pedig egy gépkocsi is a rendelkezésére áll. Némileg bizonyára jobb dolgunk lesz, amikor fél tizenegyet üt az óra, s bekapcsoljuk az HBO 3-at, ahol a mérsékelten beszédes című Colette-et adják majd. Itt a magyarok régi barátjához, Dominic Westhez lesz szerencsénk, aki nem elég, hogy a világ egyik legjobb színésze, de most is Haumann Mátéval vagy éppenséggel Árpa Attilával játszik együtt Keira Knightley oldalán, de feltűnik a dolgozatban maga Demelza is, Poldark kapitány konyhai segéderőből lett hitvese, azaz Eleanor Tomlinson is. A történet maga sem piskótarolád, a férje neve alól kiszökni igyekvő század eleji írónő minden követ megmozgat céljaiért. Visszatérve Dominic Westhez, őt speciel Makk Károlynak közönheti a Drót vagy éppenséggel a The Affair tisztelt közönsége, hiszen amikor nevezett cápa (és akkor még milyen udvariasak voltunk) leszálló ágának egyik nemzetközi ügyeskedésében, A játékosban (ah, egy Dosztojevszij-adaptáció, törlést kérek) domboríthatott (nem mellesleg Michael Gambon oldalán), akkor még csak a Túlélni Picassót Paulo Picassója volt a háta mögött, s az nem volt egy nagy szerep nyilván. Meg pár hasonló kicsiség. Éjfélre ott is hagyhatjuk az egészet, már ha fogékonyak vagyunk a mozgóképes szemfényvesztésre, hiszen az HBO 2 ekkor kezdi el nagyszabású – Akik már nem öregszenek meg fedőnevű – első világháborús hadműveletét. Erről is tudja mindenki, hogy micsoda, de a jegyzőkönyv kedvéért el is mondjuk: a King Kong vagy éppenséggel A Gyűrűk Ura direktora, Peter Jackson fogott vagy 100 órányi háborús híradófelvételt, meghallgatott 600 órányi hanganyagot, bevetette a legkorszerűbb technikát, színezett, fényezett, fúrt és faragott, hogy megkonstruálja a maga iszonyatosan nagyszabású (ál)dokumentumfilmjét.
Szombaton ennél azért egy fokkal kényelmesebb napunk lesz, legalábbis reméljük. Hogy mennyire reméljük, arról mesél például A remény földje című finn mozimű, melyet a Cinemax 23.50-kor kezd el játszani. Az első világháború után jöjjön a második, s múljon is el múlhatatlan sebeket okozván, hogy a szikár karéliai földből vérrel és verejtékkel, 0–24-es munkával ki lehessen hozni valami. Hát, igen, A remény rabjait már fél kilenc előtt leadta az RTL II, úgyhogy mi jobban tesszük, ha felhagyunk minden reménnyel kapcsolatos filmmel mára, hiszen mindenki tudja rólunk, hogy tizenegytől a Film Cafén szürcsöljük A profit. Mert azt nagyon szeretjük, A profit. Különösen azt a jelenetét, amikor Belmondo és Robert Hossein szemtől szemben állnak egymással, és megkondul a vadnyugati kisvárossá nemesedő Párizs valamelyik harangja, a poént nem lőném le, csak szegény Robert-t (innen is jó egészséget kívánunk a 92 éves művésznek). Pedig a hatvanas–hetvenes években még a kedvencem volt, hisz játszott az összes Angélique-filmben, s aki megmondja, hogy ki volt a Volt egyszer egy vadnyugat, az kap még egy cvikipuszit is. Különben maguk is inkább cvikipusziszkodjanak, mintsem a tévé előtt lopják a napot.
