Borgula András, aki a csatorna több produkciója körül is ott serénykedik, kéthetente vezet egy órát a Hallójáratban is, csakhogy ezt a kétheti váltást a rádiónál különösen nehéz követni. Mindenesetre hallottuk már a Katonadolog című műsorát, és feltesszük, ez ugyanaz az időpont, tehát ugyanez a főműsor, csak a betét más. Az egy hagyományos beszélgetős műsor, vendégekkel meg egy kis zenei aláfestéssel, ez viszont, a Klubszerelem, valami egészen más. Rádiós társkeresés: fogalmunk sincs, hogy valaha volt-e „élesben” ilyen műsor, de valamiért az az érzésünk, hogy a hőskorban sem igazán. Ma meg már végképp abszurdnak hat az egész, amire akarva-akaratlan Borgula fanyar orgánuma is rátesz egy lapáttal.
A műsor felépítése máskülönben pofonegyszerű, ám ha arra gondolunk, miért nem jutott ez másnak eszébe, rögtön adódik a válasz: mert nincs rá szükség. Legalábbis ezt hihetjük az online társkeresőkön meg a Tinderen edződött elvárási horizonttal. Mert tényleg, amikor pusztán a hüvelykujjam jobbra-balra történő baljós mozgatásával ki tudom szelektálni a szóba jöhető hús-vér emberek árját már az első kép alapján, akkor hogyan is gondolhatnám, hogy valaki más meg otthon izgul a rádió előtt, valaki hátha ír majd neki is levelet.
A menetrend a következő: betelefonál (vagy visszahívják, ez részletkérdés) a hallgató, röviden bemutatkozik, aztán Borgula kérdéseire válaszolva körülírja, milyen párra is vágyna. Ha valakinek ez megtetszik, ír a műsor címére egy levelet, amit a stáb (Borgula) továbbít az eredeti megszólalónak, s ő, ha kölcsönös az érdeklődés, válaszolhat rá. Mint a régi szép időkben. A gyakorlatban mindez úgy fest, hogy például Ágnes, aki 29 éves, és szeret otthon ülni meg olvasni („kicsit kocka”, állítja magáról), bemondja, hogy hány centi meg hány kiló (de legalábbis, hogy milyen alkatú), majd műsorvezetői kérdésre azt is kifejti, hogy nem jön be neki a netes párkeresés, mert az nagyrészt csak a szexről szól, ő pedig normális kapcsolatra vágyik. Cím a szerkesztőségben, jöhetnek az érdeklődők.
Meg sem mernénk tippelni, hogy mennyien reagálhatnak egy-egy ilyen, élőben előadott hirdetésre, de a tény, hogy közkívánatra (!) be kellett még szuszakolni egy utolsó utáni Klubszerelem adást, mintha azt mutatná, van rá igény. Vagy legalábbis arra mindenképpen, hogy a feladói oldalon próbálkozzanak a hallgatók.
Borgula egyébként talpraesetten szövögeti az adás fonalát, nem válik az egész monotonná, pedig könnyen előfordulhatna, és húsvásárszerű hatást sem kelt, pedig arra is lenne mód. Valahol mélyen nagyon is emberi ez az egész, és azzal, hogy a műsorvezető nem akar túl hamar túlesni az adott betelefonálón, lesz valami ráérős bája az ügymenetnek. Borgula, bár az elején kicsit akadozik a kérdésekkel, szép lassan belejön, és aztán már, gondolom, a párbeszédet színesítendő, egy-egy kevésbé kézenfekvő kérdéssel is előrukkol. Mit szólna hozzá – teszi fel Ágnesnek (nem az előzőnek, hanem a másodiknak, aki a hatvanas éveiben jár) –, ha kiderülne, az egyébként mindenben stimmelő párjelölt vak? Vagy az adás egyetlen férfi jelentkezőjének: tartott-e már önvizsgálatot? És hát Máté, az ötvenes (180 centi, 100 kiló, szakáll, számos hobbi) elvált férfi olyan párt keres, aki elfogadja őt, és akit ő is elfogad. Illetve: „olyan hölgyet, akiért érdemes egy jó halászlét bográcsban megcsinálnom”. Csak ne dohányozzon!
Egyébként elég kritikusak a műsor megszólalói az ellenkező nemet (bár ez, üde színfolt, itt nem kell, hogy magától értetődő legyen, Borgula többször is bemondja, bármilyen orientációval lehet jelentkezni) illetően. Máté szerint a hölgyek nem nyitottak, türelmetlenek és válogatósak, Éva, az utolsó hallgató pedig azt nehezményezi, hogy a hatvanas férfiak
túlságosan elengedik magukat. Kár, de érthető, hogy a műsor lényegét nem tudjuk meg: akad-e majd valaki, hogy megcáfolja ezt a pesszimizmust.
Klubszerelem, Klubrádió, szeptember 2.
