A jég hátán

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2014. október 15.

Jégfölde

Úgy kezdődött, hogy előző este megszavaztattam az ismerőseimet a Facebookon, hogy a másnapi gleccsertúrára hányadik Mahler-szimfóniát vigyem magammal. Végül aztán mégis Bruckner mellett döntöttem, és nem is csalódtam.

Pedig előtte – isten bizony – belehallgattam én az ajánlott Mahlerekbe is (főleg a IV. és a IX. szimfónia állt nyerésre meg a Dal a Földről), de azokban egyszerűen túl sok volt az ugrándozás: tudják, a kellemes, keringőszagú alpesi gemütlichkeit, amiről az embernek valahogy rögtön A muzsika hangja ugrik be, meg a minden karácsonykor agyonjátszott Sissi-filmek. Márpedig én Európa második legnagyobb gleccserére, a Langjökullra készültem éppen, ahol se kolompoló tehénkék, se drindlis pásztorlánykák (hála istennek!) nem fordulnak elő. Úgyhogy maradt végül a mentő kérdésként feldobott Anton Bruckner (tőle is a IX. és a IV. szimfóniák, amiket a legtöbben ajánlottak), mert a csendes őrültekben és kényszerbetegekben mindig megbízhat az ember.

false

Nagyjából akkor kapcsoltam be a Bruckner IV. első tételét, amikor Reykjavíktól már két-három órára voltunk, és a Geitlandshraun kaviccsal és lávatörmelékkel borított felföldjén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy bár a késő őszi, szikrázó napsütésben körös-körül kilométerekre ellátni, egészen a horizont szélén magasodó vulkanikus hegyekig, az alattunk kanyargó földutat leszámítva mégse látok egyetlen apró részletet sem ezen az óriási területen, ami bármilyen módon emberi jelenlétre utalna. Se ház, se másik autó, se villanyvezeték, de még csak egy sebességkorlátozási tábla se törte meg a fekete kősivatag történelem előtti ürességét, így aztán Bruckner délibábként reszkető hegedűlégiói és a fölöttük elegáns vadászgépekként elsüvítő fúvósszólamok a legkisebb közegellenállás nélkül törhettek utat maguknak a tájban.

false

Főleg akkor, amikor az emberi jelenlét nyomai után a természetes tájelemek is fokozatosan megadták magukat a hóhatár fölötti fehérségnek, és mire észbe kaptunk, már jóval ezer méter fölött voltunk, a Langjökull szélén kiépített alaptáborban, ameddig a Reykjavíkból induló átlagos turistabusz el tudott vinni minket. Itt szálltunk át a gleccsertúrákra szakosodott cég lenyűgöző járműtervezési szörnyszülötteibe, amiket a vállalkozás indulása óta csak Ice Explorer néven ismer a világ. Ennek a nyolckerekű, széles ablakokkal ellátott monstrumnak az alapját egy MAN Cat A1, vagyis egy NATO számára tervezett off-road kamion képezi, amin fölül egy turisták szállítására és nézelődésre alkalmas, nagyjából húszszemélyes fűtött kabint alakítottak ki.

A lényeg azonban a kabin alatt van: az alapmodellen is tekintélyes méretű kerekeket itt ugyanis még nagyobb, eredetileg Lengyelországban, rakéták szállítására használt gumikra cserélték, amikben ráadásul különleges szelepek segítségével egyenként, akár menet közben is lehet állítani a légnyomást. Ez utóbbi azért nagyon fontos részlet, mivel így ha nagyon puha, de vastag hórétegen halad a kocsi, a nyolc kerékben lévő nyomás csökkentésével, hála a kilapuló gumiknak, akkora területen lehet eloszlatni a jármű mintegy húsztonnás súlyát, hogy az a havon alig nyom többet, mint egy sétáló ember.

false

Egy ilyen járművel pedig már a legmostohább talajviszonyok között is remekül el lehet navigálni, feltéve, ha tudja az ember, hogy merre menjen: a gleccseren ugyanis a hó mellett az egyik legnagyobb kihívás nem is annyira a hideg, mint a tájékozódás. Ebből egyébként fölfelé menet mi is részesülünk, amikor a változó széljárásnak köszönhetően egyik pillanatról a másikra egy tejfehér felhő közepében találjuk magunkat, ahol még azt is lehetetlen megállapítani, hol végződik a makulátlan szűz hóval borított talaj, és hol kezdődik a mindent beborító ködfátyol.

Ahogy pedig néztem, néztem ezt az áthatolhatatlan fehérséget, hirtelen azt vettem észre, hogy megint tizenhét éves vagyok, és egy több ezer fős, Ciprusról Egyiptom felé tartó sétahajó fedélzetén állok a Földközi-tenger közepén. Akkor éreztem magam ugyanis életemben először igazi asztronautának, szembesülve a táj nulla fokával – igaz, akkor nem fehér, hanem fekete változatban, az éjszakai nyílt tengeren. Ami annyira egyébként nem is állt távol a mostani élménytől, a gleccsereken ugyanis szinte pont úgy navigálnak, mint a nyílt vízen: nyáron, amikor a legkevesebb a hó és a legjobban látszanak a felszínen végigfutó törésvonalak és szakadékok, repülőről befényképezik az egész területet, az eredményt digitalizálják és ellátják GPS-koordinátákkal, télen pedig ezt a térképet használják a túrák során, kiegészítve az izlandi egyetem által kifejlesztett hosszúhullámú radarrendszer adataival, amivel a több száz méter vastag jégréteg alatti domborzati viszonyokat lehet felmérni.

false

Ez a több száz méter vastag jégréteg pedig, ahogy azt a túravezető részletesen elmeséli, miután a gleccser tetején kimászunk a szörnyeteg buszokból, a fülemben pedig elhallgatnak Bruckner IX. szimfóniájának dübörgő szólamai, természeti értékei mellett az izlandi nemzeti vagyon egyik legfontosabb raktára is. „Maguk most tulajdonképp egy óriási halom pénzen állnak. És tudják mit? Annyi pénzt visznek haza innen magukkal, amennyit csak akarnak!” – mondja viccelődve, jóllehet teljesen igaza van.

Ez és a hozzá hasonló gleccserek táplálják ugyanis olvadék vízzel Izland elképesztően bővizű folyóit, amelyek a megfelelő helyekre telepített vízerőművekben olyan mennyiségű elektromos energiát termelnek, ami többszöröse a lakossági használat mértékének (még úgy is, hogy Izland az egy főre jutó éves áramfogyasztásban világelsőnek számít). Az iszonyatos mennyiségű, nevetségesen olcsó áramot pedig nagy energiaigényű iparágakban, elsősorban alumíniumfinomítókban használják fel az ide települt külföldi cégek, akiknek megéri egészen Ausztráliából idehozni a bauxitot.

false

Amíg viszont a földtörténet során itt felhalmozódott milliók a jégbankban pihennek, addig sem maradnak használatlanul, hiszen az esztétikai kizsákmányolás legváltozatosabb formái már ide, a hó és a fagy birodalmába is bevették magukat. És itt nemcsak a minket idehozó, csoportos gleccsertúrákra és az Ice Explorerhez hasonló szuperdzsipes jégszafarikra gondolok, hanem például arra is, ahogy az utóbbi években számtalan film forgatásához is felhasználták ezeket a lélegzetelállító tájakat. Hiszen nem csak a Tom Cruise-féle Oblivion, vagy a Trónok harca Falon túli jelenetei játszódnak itt, de Christopher Nolan legújabb látomása, az Interstellar is részben itt forgott, ahogy a Star Wars új epizódjainak készítőit is ugyanaz a túravezető látta vendégül, aki most minket is kalauzol a végtelen jégmezőkön.

És amikor a tanulságos történetek meghallgatása után visszakászálódunk a gleccserjáró buszokba, egy pillanatra mi is átélhetjük Havas Jon megrendülését, amikor először pillantja meg a Falon túl elterülő jégvilágot, egy újabb sarkvidéki fuvallatnak köszönhetően ugyanis egy pillanat alatt elhúzódik előlünk a fehér ködfüggöny, és tűélesen láthatóvá válik előttünk a távolban magasodó, hóborította hegyvidék. Ekkor pedig már az én fülemben sem Bruckner őrült vadászkürtjei szólnak, hanem a szintén részben Izlandon forgatott Prometheus kísérteties szólamai.

false

A szerző író, a Háskóli Íslands hallgatója. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk