2008 után sokat lehetett hallani fixibiciklijüknek támaszkodó, organikus kávét szürcsölő pesti hipsztereket, ahogy az izlandi demokrácia csodáiról monologizálnak két posztrockkoncert között, ködös tekintettel emlegetve a bankárok elszámoltatását, a világ első nyíltan leszbikus kormányfőjét és a Facebookon írt bázisdemokratikus alkotmányt. És ahogy az lenni szokott, ezeknek egy része tényleg igaz is, csak éppen nem úgy és nem olyan formában, ahogy azt emlegetni szokták.
| ||
A bankárok közül persze néhányan tényleg börtönbe kerültek, sokak azonban ma is ugyanazt csinálják, mint akkor, amikor Izland gazdasága és bankrendszere olyan látványosan és lenyűgöző gyorsasággal összeomlott. Az összeomlás utáni társadalmi felfordulás lezárásaként pedig valóban megválasztottak egy új, baloldali kormányt, élén Jóhanna Sigurðardóttirral, a világ első nyíltan meleg kormányfőjével – az izlandiak tetemes hányada azonban igazán csak a választások után, a világsajtó ünneplő cikkeiből értesült a miniszterelnöknő szexuális orientációjáról, többek között azért, mert egyrészt kit érdekel, hogy esténként ki mellé fekszik a miniszterelnök, másrészt meg ha leszbikus, akkor is mi van? Drágább lesz a kenyér? A nagy csinnadrattával és a digitális szociális hálózatok bevonásával elindított alkotmányozási folyamat pedig azóta sem vezetett sehová, az ország pedig továbbra is az annak idején a dánoktól kapott, majd a függetlenedés idején némileg átszabott alkotmányát használja.
Ami azonban még ennél is lehangolóbb, az az, hogy tavaly, alig néhány évvel a látványos összeomlás és feltámadás után az újabb parlamenti választásokon ugyanaz a konzervatív-jobboldali párt került kormányra, amely a válság idején is hatalmon volt (és enyhén szólva nem volt a helyzet magaslatán), és amelynek azóta népszerűtlen intézkedések sorával sikerült kivívnia az izlandi társadalom nagy részének megvetését. És innentől kezdve, fájdalom, a történet kínosan ismerőssé válik a magyar olvasónak is. A jelenlegi kormány ugyanis az otthoniakhoz nagyon hasonló módon láthatóan a gondoskodó állam eszményéből (ami azonban itt Izlandon a kapitalista alapokon kialakult, híres-neves „skandináv modell”-ben gyökerezik) egyre inkább egy az amerikai libertariánusoknak kedves, jórészt öngondoskodáson alapuló társadalmat szeretne csinálni Izlandon, magára hagyva nagyjából mindenkit, aki nem a leggazdagabb 2%-ba tartozik.
| ||
Hogy csak a legfontosabbakat említsük a hétfői tömegtüntetés témái közül: emelték az élelmiszerekre és könyvekre vonatkozó adókat, miközben csökkentették a luxustermékekre vonatkozókat, megszüntették a 25 év fölöttiek ingyenes gimnáziumi oktatását, miközben az egészségügyi rendszer, a kultúra és a zeneoktatás támogatása romokban hever. (Ez utóbbi különösen aktuális most, a többségében izlandi zenekarokat felvonultató Iceland Airwaves fesztivál előestéjén, ami évről évre iszonyatos mennyiségű turistát és pénzt hoz az országba a holtszezon közepén, és ami nyilván sehol se lenne az évtizedek óta elképesztően tehetséges művészeket kinevelő oktatási rendszer nélkül.) És akkor még nem is említettük a legutóbbi, hatalmas felháborodást keltő intézkedést, amelynek keretében a kormány meglehetősen zavaros körülmények között és a társadalmi nyilvánosság szinte teljes kizárásával 250 darab Glock MP5-ös félautomata géppisztollyal fegyverezte fel a világszerte cicás-fagyizós Instagram-képeikről ismert izlandi rendőrséget, amely egyébként az intézmény fennállása óta először tavaly decemberben ölt embert egyáltalán.
Elégedetlenségre tehát bőven van ok, és ezt az izlandiak az utóbbi években több alkalommal is kimutatták. Az e heti tüntetés ezúttal egy népszerű énekes, Svavar Knútur facebookos bejegyzéséből indult, ahol nagyjából arról beszél, hogy a jelenlegi kormány szinte minden olyan értékkel szembemegy, amiben ő maga a 70-es évek Izlandján nevelkedett. Hogyan lehet, kérdezi a bejegyzésben, hogy akkor, amikor jóval kevesebben és jóval szegényebbek voltunk, nem volt kérdés az egészségügy, az oktatás, a kultúra támogatása és a kevésbé szerencsések segítése, most viszont egyfolytában csak megvonásokról hallani? A bejegyzés kapcsán szerveződött tüntetésre aztán nagyjából 6,6 ezer ember jelzett vissza (ez a magyar lakosságra levetítve kb. 20 000 embert jelent), akik délutánra szépen meg is töltötték az izlandi parlament, az Alþingi előtti teret síppal, dobbal, nádi hegedűvel és egyéb hangkeltő eszközökkel, amelyek között feltűntek a 2008-as „serpenyős forradalom” idejéből ismert konyhai eszközök is.
| ||
Ami tehát azt jelenti, hogy ha nem is minden igaz a cikkem elején felemlegetett mítoszokból, azért az izlandi társadalom önvédelmi reflexei és egymás iránt érzett szolidaritása még mindig működik, és nem is fél efféle rendezvények vagy éppen sztrájkok formájában megnyilatkozni. (Az utóbbi hónapokban sztrájkoltak a tanárok, az orvosok, a zenetanárok is, és hamarosan az óvónők következnek.) Ez azonban itt sokkal inkább a mindennapok része, mint Magyarországon, ahol megszoktuk, hogy egy-egy nagyobb tömegmegmozdulás után rögtön a tankokat keressük az utca végében – a régi demokráciák egyik nagy leckéje ugyanis, hogy a tüntetés csak a legvégső esetben terápia, kellő gyakorisággal alkalmazva azonban inkább megelőzés, mielőtt még nagyobb lesz a baj. De persze majd meglátjuk, hogy hová vezetnek a mostani megmozdulások.
És hogy ezt a némileg illúzióromboló cikket mégis valami jó hírrel zárjam: egy nemrég nyilvánosságra került közvélemény-kutatás hatására, amelyben a válaszadók 47%-a szeretné őt látni a köztársasági elnöki palotában, mindenki kedvenc viccpárti expolgármestere, Jón Gnarr azt nyilatkozta, „meggondolja”, hogy indul-e az elnöki székért 2016-ban. Ha pedig tényleg elindul és nyer is, valószínűleg neki is lesz egy-két szava a mostani kormány tevékenységéről.
| ||
A szerző író, a Háskóli Íslands hallgatója. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
