Hófehér karácsony

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2014. december 26.

Jégfölde

December 24-ét azzal kezdtük, hogy a helyi termálmedence forró vizéből néztük a vadludak repülését a kristályos izlandi égen.

Akkor éppen valamivel fagypont fölött volt a hőmérséklet, a korábbi napok erős havazásának hála azonban még így is egy szinte teljesen fehérbe öltözött városban tehettük meg a fürdőig vezető utat, időnként az életünkért imádkozva, ahogy a járdákra fagyott, tízcentis jegén próbáltunk előrejutni.

false

Ezzel a karácsony reggeli fürdőzéssel egyébként, úgy látszik, valami igencsak elterjedt izlandi családi hagyományba tenyerelhettünk bele, mert a kis kerületi uszodában akkora tömeget találtunk, amilyet talán még nyári hétvégéken se. Öregek és fiatalok, kisgyermekes családok és nyugdíjaskorú társaságok, kigyúrt viking félistenek és pocakos családapák között lavírozva áztattuk magunkat a geotermális áldásban, amit az izlandiak egyébként csak folyékony napfénynek hívnak – ezeken a téli, elképzelhetetlenül rövid napokon ugyanis a rendszeresen szedett halolajtabletták mellett szinte ez az egyetlen lehetséges ellenszere a rettegett skammdegisþunglyndinek, vagyis a fényhiányos téli depressziónak.

Mostanában ugyanis nagyjából húsz órán át tartanak itt az éjszakák. A nap délelőtt fél tizenkettőkor kel, és délután fél négykor már le is nyugszik. Ami így leírva egyszerűen hangzik, az ember biológiai órája és berögzöttségei azonban ennél nehezebben adják meg magukat. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor jellemzően nagy utazások előtt, például egy korai repülőgép-indulás miatt hajnalban kell felkelnie, mondjuk reggel 4-kor vagy 5-kor. Az ember teste ilyenkor még gyakorlatilag alszik, a különleges alkalom és a puszta akarat azonban mégis képes annyi életet lehelni belé, hogy összeszedje magát legalább addig, amíg órák múlva le nem zuhan holtfáradtan a repülőgép ülésébe – ahol aztán annak rendje és módja szerint rögtön el is alszik. Na, nagyjából ezt a lelkiállapotot képzeljük el magunknak minden áldott reggel.

false

Ezért aztán itt Izlandon az ember nem győz eléggé hálásnak lenni az emberi nem több ezer éves bölcsességéért, amely szerint az évnek ez a pokolian sötét és lehangoló időszaka semmi másra nem való, csak meghitt és bensőséges ünneplésre és az ünnep körüli sürgölődésre. És ez még akkor is így van, ha az embert éppenséggel több ezer kilométer, plusz egy óceán választja el azoktól, akikkel a leginkább szeretne együtt lenni ebben az időszakban. Én például egy nappal korábban egy egész láda gyömbéres-citromos sütit sütöttem, a párom meg lazacos-rákos tengeri levessel készült a karácsony estére, amit hét másik Izlandra szakadt magyarral együtt az egyikük laugaveguri lakásán töltöttünk.

Azt mondják egyébként, hogy az egyetlen dolog, ami Izlandon pontosan kezdődik, a karácsony: december 24-én délután 16 óra körül egekbe szökik az ország háztartásainak vízfogyasztása, amikor a nemzet egy emberként megy el zuhanyozni a kőbe vésett 18 órai kezdés előtt, amit a biztonság kedvéért általános harangzúgás kísér, és még a rádión is bejelentik. És hogy ez valóban így történik, azt mi is megtapasztalhattuk, amikor némi késéssel épp a buli helyszínére igyekeztünk este hat körül a zombiapokalipszist idézően kihalt utcákon, végig a karácsonyi dekorációktól és fényektől roskadozó házak között.

Innentől kezdve pedig ez a poszt is átmehetne a szokásos külföldi kesergőbe meg tirádákba az „emigráció keserű kenyeréről”, de szerencsére semmi ilyesmiről nem tudok beszámolni. Mire megérkeztünk, már mindenki lefutotta otthon, a számítógép előtt a családi Skype-köröket, webkamerák és okostelefonok optikáján keresztül utaztak a feldíszített karácsonyfák és terített asztalok felvételei, így aztán  a bulin már elsősorban a közös főzésé volt a főszerep, meg a házigazda svájci szomszédjának otthon felejtett macskájáé, aki úgy forgolódott a számára vadidegen vendégsereg között, mintha egész életében ezt csinálta volna. Volt közöttünk éttermi mosogató, vegyészmérnök-kutató, építész és vállalkozó is, mindenki a maga privát Izland-történetével, sikereivel és kudarcaival. És lehet, hogy éppen csak szerencsénk volt az aznap esti társasággal, de az is lehet, hogy a legendás izlandi nyugalom és lazaság idővel tényleg képes átszivárogni a leginkább panaszhoz és acsarkodáshoz szokott magyar szívekbe is. Mindenesetre, amikor este tíz körül elkezdett tenyérnyi pelyhekben szakadni a hó, annyira nem is volt fájdalmas, hogy éppen nem Magyarországon vagyunk.

false

 

Most már egyébként több mint négy hónap telt el azóta, hogy ideköltöztünk, ami egyben azt is jelenti, hogy több ideje vagyok távol az egykori otthonomtól, mint eddig bármikor a korábbi utazásaim során. Hogy ez most soknak tűnik-e? Nem igazán, de talán azért sem, mert az egyetem rögtön akkora leterheltséget jelentett, hogy nemigen volt időm érzékelni, hogy szaladnak a hetek egymás után. Hogy hiányzik-e mindaz, amit hátrahagytam? Igazából egy méretesebb kisbuszba be tudnék pakolni mindent és mindenkit, aki és ami hiányzik otthonról – a többi nyugodtan maradhatna.

És hogy megérte-e? Most még fogalmam sincs. De azt már tudom, hogy ugyanúgy, ahogy az „én” is valójában gyűjtőfogalom, és mindannyiunknak valójában tízezer lelke van, éppúgy az „otthon” is jelenthet több helyet egyszerre. Bár ha őszinte vagyok magammal, ezt sem most tudtam meg, hanem úgy egy évvel ezelőtt, amikor először volt honvágyam Magyarországon – Izland felé.

false

 

A szerző író, a Háskóli Íslands hallgatója. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk