Hófehér karácsony

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2014. december 26.

Jégfölde

December 24-ét azzal kezdtük, hogy a helyi termálmedence forró vizéből néztük a vadludak repülését a kristályos izlandi égen.

Akkor éppen valamivel fagypont fölött volt a hőmérséklet, a korábbi napok erős havazásának hála azonban még így is egy szinte teljesen fehérbe öltözött városban tehettük meg a fürdőig vezető utat, időnként az életünkért imádkozva, ahogy a járdákra fagyott, tízcentis jegén próbáltunk előrejutni.

false

Ezzel a karácsony reggeli fürdőzéssel egyébként, úgy látszik, valami igencsak elterjedt izlandi családi hagyományba tenyerelhettünk bele, mert a kis kerületi uszodában akkora tömeget találtunk, amilyet talán még nyári hétvégéken se. Öregek és fiatalok, kisgyermekes családok és nyugdíjaskorú társaságok, kigyúrt viking félistenek és pocakos családapák között lavírozva áztattuk magunkat a geotermális áldásban, amit az izlandiak egyébként csak folyékony napfénynek hívnak – ezeken a téli, elképzelhetetlenül rövid napokon ugyanis a rendszeresen szedett halolajtabletták mellett szinte ez az egyetlen lehetséges ellenszere a rettegett skammdegisþunglyndinek, vagyis a fényhiányos téli depressziónak.

Mostanában ugyanis nagyjából húsz órán át tartanak itt az éjszakák. A nap délelőtt fél tizenkettőkor kel, és délután fél négykor már le is nyugszik. Ami így leírva egyszerűen hangzik, az ember biológiai órája és berögzöttségei azonban ennél nehezebben adják meg magukat. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor jellemzően nagy utazások előtt, például egy korai repülőgép-indulás miatt hajnalban kell felkelnie, mondjuk reggel 4-kor vagy 5-kor. Az ember teste ilyenkor még gyakorlatilag alszik, a különleges alkalom és a puszta akarat azonban mégis képes annyi életet lehelni belé, hogy összeszedje magát legalább addig, amíg órák múlva le nem zuhan holtfáradtan a repülőgép ülésébe – ahol aztán annak rendje és módja szerint rögtön el is alszik. Na, nagyjából ezt a lelkiállapotot képzeljük el magunknak minden áldott reggel.

false

Ezért aztán itt Izlandon az ember nem győz eléggé hálásnak lenni az emberi nem több ezer éves bölcsességéért, amely szerint az évnek ez a pokolian sötét és lehangoló időszaka semmi másra nem való, csak meghitt és bensőséges ünneplésre és az ünnep körüli sürgölődésre. És ez még akkor is így van, ha az embert éppenséggel több ezer kilométer, plusz egy óceán választja el azoktól, akikkel a leginkább szeretne együtt lenni ebben az időszakban. Én például egy nappal korábban egy egész láda gyömbéres-citromos sütit sütöttem, a párom meg lazacos-rákos tengeri levessel készült a karácsony estére, amit hét másik Izlandra szakadt magyarral együtt az egyikük laugaveguri lakásán töltöttünk.

Azt mondják egyébként, hogy az egyetlen dolog, ami Izlandon pontosan kezdődik, a karácsony: december 24-én délután 16 óra körül egekbe szökik az ország háztartásainak vízfogyasztása, amikor a nemzet egy emberként megy el zuhanyozni a kőbe vésett 18 órai kezdés előtt, amit a biztonság kedvéért általános harangzúgás kísér, és még a rádión is bejelentik. És hogy ez valóban így történik, azt mi is megtapasztalhattuk, amikor némi késéssel épp a buli helyszínére igyekeztünk este hat körül a zombiapokalipszist idézően kihalt utcákon, végig a karácsonyi dekorációktól és fényektől roskadozó házak között.

Innentől kezdve pedig ez a poszt is átmehetne a szokásos külföldi kesergőbe meg tirádákba az „emigráció keserű kenyeréről”, de szerencsére semmi ilyesmiről nem tudok beszámolni. Mire megérkeztünk, már mindenki lefutotta otthon, a számítógép előtt a családi Skype-köröket, webkamerák és okostelefonok optikáján keresztül utaztak a feldíszített karácsonyfák és terített asztalok felvételei, így aztán  a bulin már elsősorban a közös főzésé volt a főszerep, meg a házigazda svájci szomszédjának otthon felejtett macskájáé, aki úgy forgolódott a számára vadidegen vendégsereg között, mintha egész életében ezt csinálta volna. Volt közöttünk éttermi mosogató, vegyészmérnök-kutató, építész és vállalkozó is, mindenki a maga privát Izland-történetével, sikereivel és kudarcaival. És lehet, hogy éppen csak szerencsénk volt az aznap esti társasággal, de az is lehet, hogy a legendás izlandi nyugalom és lazaság idővel tényleg képes átszivárogni a leginkább panaszhoz és acsarkodáshoz szokott magyar szívekbe is. Mindenesetre, amikor este tíz körül elkezdett tenyérnyi pelyhekben szakadni a hó, annyira nem is volt fájdalmas, hogy éppen nem Magyarországon vagyunk.

false

 

Most már egyébként több mint négy hónap telt el azóta, hogy ideköltöztünk, ami egyben azt is jelenti, hogy több ideje vagyok távol az egykori otthonomtól, mint eddig bármikor a korábbi utazásaim során. Hogy ez most soknak tűnik-e? Nem igazán, de talán azért sem, mert az egyetem rögtön akkora leterheltséget jelentett, hogy nemigen volt időm érzékelni, hogy szaladnak a hetek egymás után. Hogy hiányzik-e mindaz, amit hátrahagytam? Igazából egy méretesebb kisbuszba be tudnék pakolni mindent és mindenkit, aki és ami hiányzik otthonról – a többi nyugodtan maradhatna.

És hogy megérte-e? Most még fogalmam sincs. De azt már tudom, hogy ugyanúgy, ahogy az „én” is valójában gyűjtőfogalom, és mindannyiunknak valójában tízezer lelke van, éppúgy az „otthon” is jelenthet több helyet egyszerre. Bár ha őszinte vagyok magammal, ezt sem most tudtam meg, hanem úgy egy évvel ezelőtt, amikor először volt honvágyam Magyarországon – Izland felé.

false

 

A szerző író, a Háskóli Íslands hallgatója. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Figyelmébe ajánljuk

Két tüntetés Magyarországon

Internetes tartalomgyártók egy csoportja szervezett tüntetést két héttel ezelőtt pénteken a Hősök terére. A rendezvényen nagyszámú érdeklődő, úgymond tüntető jelent meg, egyes becslések szerint 50 ezren voltak, mások 150 ezresre saccolták a tömeget, nem tudjuk pontosan, a számláló a mai napig pörög, s nem is fogja abbahagyni, míg egy új követőt, feliratkozót is fial. Tény viszont, ami tény, az utóbbi évek legnépesebb tiltakozó megmozdulásáról van szó.

Te(l)jes kanna

A múlt évadban egy szombathelyi előadás, a Horváth Csaba rendezte Kivilágos kivirradtig nyerte el a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját a Színházi Kritikusok Céhétől.

Olvasó kerestetik

Miközben tudjuk, milyen nehézségekkel küzdenek mind a független, mind a kőszínházi társulatok, talán nem az a színházi szféra legnagyobb kérdése, hogy olvasnak-e még az emberek leírt drámaszövegeket.

„Mintha a saját családjukról szólna”

Alföldi Róbert rendezésében mutatták be ősszel a Radnóti Színházban a 3tél című darabját, amelyet korábban London és Zágráb mellett Tokióban is nagy sikerrel játszottak. A szerzővel történelem és politika összefüggéseiről, személyes kötődésről és az állandó kívülállóság érzéséről is beszélgettünk.

Mindent a szemnek

Védi-e szerzői jog a látványtervezőket? A törvény betűje szerint akár védhetné, de a gyakorlatban ezt nehéz érvényesíteni, és jogdíjra csak nagyon ritkán tarthatnak számot a díszlet- és jelmeztervezők. Két szakmabelivel, Nagy Fruzsinával és Egyed Zoltánnal beszéltünk a kérdésről.

„Valami furcsa kereszt”

Júliustól ő lesz a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója. Az eddig szabadúszóként dolgozó alkotót a ma kivételszámba menő, szakmai szempontokon alapuló pályázat mellett a tervei­ről és arról is kérdeztük, miért távolodott el a Freeszfétől.

 

Színjátékkal leplezett hátraarc

Az Országgyűlés hétfőn ratifikálta Svédország NATO-tagságát, előtte pedig Ulf Kristersson kisegítette Orbán Viktort az egyre kínosabb másfél éves színjáték lezárásában. A gyorsan aláírt katonai megállapodások jó ideje a fiókban heverhettek, azaz nem új fejlemények, mint azt a propaganda sulykolja.

Európai választások, hazai tétek

Az elmúlt hetekben a magyar politika a K. Endrének adott elnöki kegyelem, majd Novák Katalin lemondása körül forgott. A történtek jelentőségéhez nem fér kétség: a mélyen megosztott magyar társadalomban szinte páratlan, hogy olyan ügy foglalkoztassa a közéletet, amelynek megítélése tömegek számára nem pártpolitikai kérdés.

„Nem elég a János bácsikat lecserélni”

Egy megismételt kutatás szerint a gyermekbántalmazásért kiszabott büntetések összességükben tovább enyhültek, és a felderített esetek száma is több mint a felére csökkent. És többnyire továbbra sem az agresszort emelik ki a családból, sokkal inkább a gyermekeket.

 

Káderhiány

Kemény, az aljasságtól sem mentes lejárató kampányokra számítanak ellenzéki polgármesterek. A Fidesz imázsát sok más ügy mellett a kegyelmi botrány is megtépázta, és az is látszik, hogy számos helyen nem sikerült a kormánypárti csapatoknak újraszer­vezni magukat 2019 után.