Dívához méltó vízió? – Gábor Zsazsa és a zsidó múzeum

Ha eléggé cinikusak akarunk lenni, akkor mondhatjuk, hogy 2016-ban „valahogy mindenki meghalt”, és erről természetesen nem maradhatott le a világ első celebje, a „celebség” feltalálója, Gábor Zsazsa sem. Számos szép nekrológ siratta el, szellemes mondásaival, házassági és válási jó tanácsaival tele az internet – hogy a haláláról is csak szellemesen és könnyedén lehessen megemlékezni. Hamar híre ment annak is, hogy végakarata szerint szülővárosában, Pesten, a Kozma utcai zsidó temetőben szeretett volna végső nyughelyre lelni – jó lett volna ez nekünk? –, de a temetés végül december 30-án Los Angelesben, a Westwood Village Memorial Parkban lesz.

Nem lesz tehát a Kozma utcai zsidó temetőben az egyik legismertebbé vált magyar híresség sírja, nem kell megjelölnünk és kitábláznunk a sírjához vezető utat – ahogyan nem tehetjük ezt Robert Capa, Harry Houdini, Szilárd Leó, Arthur Köstler sírjával sem, és a sort még nagyon hosszan folytathatnánk. (Van azért kultúrtörténeti sétára, emlékezésre méltó sír így is, de erről majd máskor.)

Halálában nem lesz itt Zsazsa Gabor, azaz Gábor Sári, a jó házból való pesti zsidó úrilány, az 1936-os Miss Hungary győztese, Golden Globe-díjas színésznő és igazi házasodóművész; de kell-e az életéről bármit is bemutatnunk a pesti zsidó múzeumban? Lehet-e élete vagy akár életének rövid pesti időszaka annyira tanulságos vagy példaértékű, hogy múzeumi kiállításba, azaz a történelmi-kultúrtörténeti kánont meghatározó narratívába kerülhessen? És ha igen, akkor ezt a zsidó közösséget reprezentáló zsidó múzeumban, vagy esetleg egy másik magyar múzeumban kellene megtennünk?

Gábor Sári zsidó lány volt, édesapja a Pesti Izraelita Hitközség választmányának tagja – sztárként, Zsazsaként azonban ez az örökség nem tűnik túl fontosnak életútjában, jóllehet egyik nem zsidó férje kedvéért sem tért ki. Szerepeltethetjük őt is a Magyarországot a zsidótörvények miatt elhagyók között, vagy az amerikai filmiparban jelentős szerepet játszó híres magyarok között. Nő volt – méghozzá szépséges és humoros –, beválogathatjuk abba a sok hírességet felvonultató társaságba is, amelyben a magyar zsidó nők teljesítményét tárjuk fel. Kérdés persze, hogy mit szólna ehhez ő, szeretne-e zsidó múzeumi kiállított elem lenni.

Van viszont egy nagyon érdekes tárgy, amelynek történetén keresztül említhetjük őt is, szüleit is, meg az egész kelet-közép-európai zsidó sorsot. A szépnek csak nehezen nevezhető zsidó szertartási tárgy jelenleg az Illinois Holocaust Museum and Education Center kiállításán látható – a mellékelt képen középen:

A kőtáblákkal, oroszlánokkal és pávákkal (!) díszített, ezüstözött bronz tóradísz kétségtelenül szerepelhet egyházi múzeumi kiállításon, még olyanokban is, ahol a platinaszőkére festett, szemérmetlen ruhákban és szőrmékben pózoló díva látványa kiverné a biztosítékot. (Nálunk nem verné, de hallottunk már sok furcsaságot.) A kicsit giccses tóravértet a hátoldalán látható jelzés szerint a varsói Fraget üzemben készítették 1896 és 1914 között. Mivel akkoriban független Lengyelország nem létezett, az orosz cári címer is szerepel a tárgyon, a galvanizált ezüst tárgyakat jelző „N” betű, a varsói réz- és bronzművesek általánosan használt, két kalapácsból és két iránytűből álló jelzése mellett. A Varsóból importált tárgyat magyar nyelvű felirata szerint Gábor Vilmos és Tillemann Janka 5688. kiszlév hó 13-án (azaz a polgári dátum szerint 1927. december 7-én) ajándékozták. Hogy kinek és miért, azt nem írják, pedig fontos eseményt jelöl.

Az akkor már Romániához tartozó Nagyváradon a román kormány és a diákság egyeztetése nyomán ezekben a napokban gyűlt össze Nagy-Románia addigi legnagyobb egyetemi diákkongresszusa. A sokféle sérelmet hordozó egyetemisták hangadó csoportja a magyar és német, de főképp a zsidó hallgatók ellen agitált, melynek eredményeképpen véres pogromhullám söpört végig a városon. A magyar- és zsidóellenes atrocitások során több embert megöltek, kifosztották és feldúlták a zsinagógákat, a tóratekercseket pedig a korabeli lapok tudósításai szerint széttépték, majd halomba rakva elégették.

Az eset hatalmas felháborodást váltott ki, melynek nyomán több magyar nyelvű zsidó közösség, így a pesti mellett az akkor már Csehszlovákiához tartozó Komarno közössége is adományaival támogatta a nagyváradi közösséget. A Pesti Izraelita Hitközség a korabeli tudósítások szerint egyik legszebb tóratekercsét küldte el; ennek díszítésére ajándékozták az akkor tízéves Gábor Sári szülei az említett tóravértet. Gábor Vilmos jó nevű ékszer-nagykereskedő volt, akinél nyilván készleten volt a varsói gyár tóravértje, melybe már csak a nevüket és a dátumot kellett belegravírozni. A vértet pár hónappal később a Budapesten tartózkodó nagyváradi rabbi, Kecskeméti Lipót vette át tőlük, s vitte haza, Nagyváradra.

A tóravért 1928 és 1944 között szolgálhatta a nagyváradi közösséget. 1944-ben, a zsidó magánszemélyek és közösségek tulajdonában lévő nemesfém tárgyak beszolgáltatását és a gettók kirablását követően a magyar nemzeti vagyon elmenekítését célzó aranyvonatok egyikén Németország területére szállították. A háború után a szövetségesek a kezükbe jutott zsidó szertartási tárgyakat átadták a „Jewish Cultural Reconstruction” szervezetnek, amely a tárgyakat szétosztotta a zsidó múzeumok és gyűjtemények között. Ennek következtében került 1950-ben a Gábor Zsazsa szülei által a nagyváradi közösségnek ajándékozott tóravért a Hebrew Theological College gyűjteményébe, ahol most először látható kiállításon.

1940 körül

Most egy olyan kiállításon van, ahol Kelet-Európából a holokauszt során elkonfiskált szertartási tárgyak láthatók; tömegesen kiállítva, hogy a sok csillogással az „óhaza” zsidó közösségeinek hajdani fényére emlékeztessék a jellemzően innen elmenekült családokból származó látogatóikat. Mellette lengyel, osztrák, francia, német tárgyak, vegyesen. A csúnyácska kis tóravért semmi különös így. De ha mellé tennénk egyszer az általa őrzött összes történetet, akkor egymagában is megidézné fél Kelet-Közép-Európa zsidó történetét és kultúráját. Lássuk csak, miről is beszélhetnénk:

A múzeumban csak a szépet keresőknek felhívnánk a figyelmét az oroszlánok, pávák, a korona és a tízparancsolat kettős kőtábláinak ikonográfiai jelentőségére.
A kicsit kritikusabbaknak meg az egyéni műalkotás és a tömegtermelés (hiszen ez egy galvanoplasztikai eljárással készített gyári darab!) jellegzetességeire, társadalom- és technikatörténeti hátterére.
Történészeknek bemutatnánk a nagyváradi hitközség történetét, a zsinagógákkal, rabbikkal, kultúrtörténeti jelentőségű kávéházaikkal és a kabaréval, a híres írókkal, hírlapokkal; Lédával és Nagy Endrével, a „Körös-parti Párizs” szinte minden jellegzetes hírességével.
Aztán ehhez kapcsolódva bemutathatjuk Trianon következményeit és a két világháború közötti politikai mozgalmakat is.
A hagyományos zsidó közösségek életét szabályozó etikai tanítások megismerésére vágyóknak számos bibliai és talmudi idézettel tennénk világossá, hogy miért áldozott Gábor Vilmos egy távoli zsidó közösség támogatásáért.
A zsidó múzeumban csak a népirtás emlékeit kereső katasztrófaturistáknak a nagyváradi pogrom és a gettó számos autentikus forrásra támaszkodó ismertetése is szerepelne a tóravért mellett, meg persze azok a rendeletek, amelyek alapján Gábor Vilmos ajándéka először a „magyar nemzeti vagyon” része lett, majd a Német Birodalomba szállították.
Aztán persze jó tudni a tárgy komplett történetéhez azt is, hogy miként szabályozták a zsidó közösségek kárpótlását, ma milyen a zsidó közösség Nagyváradon, lenne-e kinek visszajuttatni a tárgyat Chicagóból, ha egyszer úgy hozná a sors – és persze, hogy mit szólt volna mindehhez Zsazsa Gabor.

Nem folytatom, ennyiből is világos, hogy megfelelő háttér-információval egy egyszerű, tömeggyártott szertartási tárgy is képes magában hordozni igen jelentős csomagot, amelyet kiállítási környezetben mellé tehetünk. Fényképeket, filmeket, mindenféle digitális kütyükön elérhető szövegeket, magyarázatokat, esetleg további tárgyakat – attól függően, hogy merre irányítanánk tovább látogatóink gondolatait. Ráadásul – mert ott a mi túlélő tóravértünk, mindezek tanúja, átélője, felidézője – ez egy múzeumi megfogalmazás, amely a tárgyból indul ki, annak történeteit idézi fel, vágatlanul, őszintén. És így kerülhet Zsazsa Gabor minden kétséget kizáróan a zsidó múzeumba. Emléke legyen áldott.

A szerző a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója