Találkoztam egyszer egy szabóval.
Arra emlékszem a leginkább, hogy lelkes volt és nagyon naiv. Pontosan tudtam, hogy ez a párosítás nem sok jót ígér, ám ő továbbra is csak varrta az öltönyöket, az ingeket és a nyakkendőket.
Varrt ígérvényre vagy akár két jó szóért.
Néha bejártam hozzá a műhelyébe, és ültünk együtt csöndben. Néztem a kezét és a szemét.
Közben mindig azt mondogatta, „előre kell néznünk most, mert rengeteg feladat van előttünk”.
Teltek-múltak az évek.
A szabó megőszült és görnyedtebb lett.
Az élete sem lett színesebb, mint a szeme alatt barnuló táskák, ám ő továbbra is hitt a „régi iskolában”, és fércelte a kart a háthoz, a gallért a mellrészhez, mert remélte, hogy mindig lesznek emberek, akiknek fontos, hogy ne egy gépsor, hanem egy érző és álmodó ember keze készítse el az ünnepi ruhát, akkor is, ha néha hibázik.
Szerettem a közelében lenni.
Minap láttam az újságban, hogy meghalt a szabó.
Elmentem a temetésére.
Rutinosan felvettem a leértékelésen vásárolt konfekcióöltönyömet.
És csak ott – a hidegben állva – vettem észre, mit is tettem.
Édesen sós könnyek gyűltek a szemembe. Az emlékekre gondoltam. Leültem egy padra, és fejemet lehajtottam a térdeim közé. A szabóra gondoltam, és azon tűnődtem, mikor lesz egyszer olyan világ, amikor a saját rohanó életeink mellett észrevesszük azokat az értékeket, amelyeket az emberek két kezükkel hoznak létre. Szeretve és alázattal.
Ültem a hideg padon, és szavakat keresve köszöntem meg neki, hogy megtanultam rajongani azokért a célokért, amelyekben a szépség, az igényesség és az alázat dominál. Meghalt, ám a lelke betöltötte az egész világot.
Aznap éjjel vele álmodtam…
Felém repült. És megszólított:
Rabbi, az előbb láttam a lelkedet… Körülvette a testedet.
Egyedül álltál a zsinagóga közepén és becsuktad a szemed.
Rabbi, láttam kerested a múltat, az általam elmesélt és megvarrt ezer évet.
Rabbi, tudom, hogy mit mesél neked a közös történelmünk, hogy ott él a kérdés, vajon éles szikével meg szabad-e nyitni a mellkast.
Beletekinteni, és látni a lüktetést.
A dobbanást. Az életet.
Vajon miénk-e a szívdobbanás és a csönd, ami két dobbanás között van?
Rabbi, bízzál bennem!
A bizonytalan lépéseidet fokról fokra vezetem fel az égbe nyíló lépcsőn.
első fokon vetkőzöd le az álarcokat,
második fokon a hazugságokat,
harmadikon a félelmeket,
negyediken a pofonokat,
ötödiken a sebeket,
hatodikon a testedet,
hetediken…
Izzadva riadtam fel.
Láttam, ahogy a fény éppen elfut. Láttam, hogy a szabó ajándékot adott nekem.
Úgy nézhettem, ahogyan még soha embert: ártatlan kíváncsisággal.
Ő már nem tudja, de a szabadságomat adta vissza.
Láttam a szabót, és tudtam, annyiféle dolgot megtanul az ember idővel.
Az érzékek és az érzelmek bölcsülnek.
Megtanultam, hogy a magányban gondos törődéssel szelídülünk.
Ültem a szobám sarkában, és a fájdalmas kérdésem nem engedett megmozdulni: mi marad nekünk?
Mi marad, ha csak szeretni és adni akar az ember?
Drága szabó, ha lehet ilyet mondanom, szeretlek.
A szerző a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Rabbitestületének elnöke.
