A héber Szentírás – keresztény szóhasználattal: Ószövetség – Istene alapvetően erőszakos Isten. (Megjegyzem: a fiát kereszthalált halni hagyó Isten sem tűnik az erőszaktól különösebben viszolygó Istennek.) Adi Ophir, egy izraeli filozófus egész könyvet szentelt az isteni erőszak témájának, és e könyv egyik fejezetében rámutatott, hogy a Biblia első fejezeteiből Isten nem mindenhatónak, csak erőszakosnak tűnik. Az első emberpár hibáját még csak száműzetéssel torolja meg, de tíz nemzedékkel később a kivételezettek egy kis csoportjától eltekintve már totális pusztulást hoz minden szárazföldi élőlényre – alaposabban ki nem fejtett – bűneik miatt. A Tóra Istene teljes városokat pusztít el – Szodoma és Gomora –, népek totális kiirtását adja parancsba (pl. 5Móz 20:16-17), és amikor Izrael népére haragszik meg, akkor az ő teljes elpusztításukat is kilátásba helyezi (pl. 4Móz 14:12). A mai kor olvasóinak nagy része feltehetően egy mindenható Jóistentől az emberiség különböző csoportjainak teljes kipusztításánál kreatívabb, változatosabb és főleg „humánusabb” megoldásokat is elvárhatónak tart. Nemcsak az isteni cselekedetek, de az isteni törvények is – legalábbis a Tóra szó szerinti olvasata szerint – tág teret biztosítanak az intézményesített erőszaknak. A „szemet szemért” elvet visszatérően megtaláljuk a Tóra jogi alapelvei között, és találunk példát gyerekek megkövezését előíró törvényre (5Móz 21:18-21) is, csakúgy, mint asszonyégetésre (3Móz 21:9) és intézményesített nemi erőszakra (5Móz 21:10-14).
A Tóra keletkezésének idején valószínűleg mindez összhangban volt a kor erkölcsi nézeteivel, legalábbis a korabeli Közel-Kelet népeinek törvényeivel összehasonlítva a tórai előírások nem tűnnek különösen kegyetlennek. A zsidó kultúra posztbiblikus szakaszában úgy tűnik, hogy a zsidó közösség erkölcsi koncepciói és normái megváltoztak, és mindez már tarthatatlannak tűnt, szükségessé vált az, amit Eliezer Berkovits – a 20. század valószínűleg egyetlen nemzetközileg is jelentős magyarajkú zsidó filozófusa –, „Isten humanizálásának” nevezett. A héber Biblia korszaka körülbelül egy évezreden keresztül tartott, így irreális lenne azt feltételezni, hogy a bibliai istenkép egységes és változatlan, de azt viszonylag megalapozottan ki lehet jelenteni, hogy az erőszakos bibliai Isten és az Ő törvényei a rabbinikus korszakban szelídültek meg jelentősen. Moshe Halbertal, egy másik izraeli filozófus, alapos szövegelemzéseken keresztül részletesen bemutatta, hogy a rabbinikus kultúra a saját megváltozott erkölcsi értékrendjének megfelelően hogyan értelmezte újra a bibliai törvényeket. A talmudi korszak hermeneutikai alapelvei szerint egy közepesen értelmes gyerek is képes a Biblia szövegének a szó szerinti olvasatát megfejteni, ezzel szemben csak a valódi tudós az, aki nem szó szerinti, hanem az annál sokkal mélyebb jogi (és teológiai) olvasatain keresztül megteremti a Tóra új, addig ismeretlen értelmezéseit. Mózes öt könyvének magyarázataira, amit a zsidó hagyomány Szóbeli Tórának nevez, azért van szükség a 15. században élt rabbi és filozófus, Joszef Albo szerint, mert „lehetetlen, hogy az isteni Tóra minden korszakban tökéletes legyen, hiszen az emberek közötti változó ügyek oly számosak, hogy egyetlen könyv nem foglalhat magába minden lehetőséget”. Berkovits ezt az állítást továbbgondolva jelentette ki, hogy „a zsidó jog (a háláchá) feladata az hogy az ember, a társadalom és a nemzet mindennapi életében tegye alkalmazhatóvá a Tóra törvényeit és előírásait”.
| ||
A zsidó jog az elmúlt három évezredben folyamatosan változott, és ez jelentős részt a zsidó közösség szellemi vezetőinek, a rabbiknak volt köszönhető. Ők felismerték, hogy amennyiben azt akarják, hogy a hagyomány továbbra is releváns faktor maradjon a közösségük életében, egy korábbi kor erkölcsi értékrendjének megváltozása után is, akkor a régi értékeket és normákat újra kell értelmezniük. Senkinek nem jutna eszébe napjainkban szó szerint értelmezni a fent felsorolt előírásokat, de nem szabad elfelejteni, hogy a tórai zsidó jog „modernizálásához” a talmudi korban a korabeli rabbik kreativitására és intellektuális bátorságára volt szükség.
Napjaink egyik kortárs értéke a szexuális kisebbségek diszkriminációjának elítélése. A mai „nyugati értékrend” szerint élő, heteroszexuális városi értelmiség számára kényelmes elhinni, hogy a szexuális kisebbségek problémája már megoldódott, miközben a muzulmán és az afrikai országok nagy részében a homoszexualitás köztörvényes bűncselekedetnek számít. Az, hogy két férfi szexuális kapcsolata nem bűn, a nyugati világban sem magától értetődő. Az Egyesült Államok egyes részein csak a kétezres években, számos, a nyugati civilizációhoz tartozó országban, beleértve Nagy-Britanniát és Izraelt is, csak 1970 és 1999 között dekriminalizálták a homoszexualitást. Az 1960-as években pedig Európa nagy részén tilosnak számított két férfi szexuális kapcsolata (Magyarország, ilyen szempontból szinte úttörő, hiszen már 1962-ben megszüntették e tilalmat. Mindenképpen érdemes erre a térképre vetni egy pillantást). Noha a homoszexualitás dekriminalizálása viszonylag új jelenség, a 21. században mégis csak akkor van már hírértéke annak, ha valaki kijelenti, hogy együttérez a homoszexuálisokkal és a leszbikusokkal, valamint helytelennek tartja a diszkriminációjukat, ha az illető valamelyik monoteista vallás – vagy legalábbis annak „történelmi” ága – képviselője.
Slomo Riskin, Izrael egyik legprogresszívebbnek számító ortodox rabbija, ha nem is legalizálta a homoszexuális kapcsolatokat, de egy igen kreatív jogi magyarázat segítségével amellett érvelt, hogy a homoszexuális férfiak, akik természetes vágyaiknak engednek, nem elítélhetőek a tetteikért, hiszen csak saját ösztöneik kényszerítő erejének engedelmeskednek, a Tóra viszont csak azt akarta megtiltani, hogy a nőkhöz is vonzódó férfiak férfi szeretőkhöz meneküljenek, megriadva a családalapítás nehézségeitől. Riskin magyarázata valószínűleg nem lesz mindenki számára meggyőző. Ne felejtsük el azonban, hogy napjainkban teljesen elfogadott magyarázat, hogy bár a Tóra visszatérően beszél a „szemet szemért” elvről, valójában arról van szó, hogy ha valaki megcsonkítja embertársát, akkor a bűnösnek csak pénzbüntetést kell fizetnie. A tórai törvényt tilos szó szerint értelmezni és tilos megcsonkítani az elkövetőt. Ez az értelmezés nem lehetett sokkal egyértelműbb első alkalmazásakor, mint Riskin magyarázata a homoszexualitással kapcsolatban. Riskin kísérlete nem jogi meggyőző ereje miatt példaértékű, hanem azért, mert itt egy ortodox rabbi felismeri, hogy egy nagyon fontos kérdésben alapvetően megváltozott a jelen kor erkölcse a múltban elfogadott értékekhez képest. Ahelyett, hogy arra hivatkozna: „nincs mit tenni, a Tórában ott áll a tilalom”, kreatív jogi erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a Tóra ne veszítse el a relevanciáját és a hitelét a közössége számára.
A Talmudban egy helyen az áll: „Aki egy igazán igaz ítéletet hoz, az az olyan, mintha Isten társává vált volna a teremtés művében.” Eliezer Berkovits ezt az idézetet így magyarázta: „Mi az, hogy »igazán igaz ítéletet hoz«? Az igaz ítélet az objektív igazság felfedezésére vonatkozik; az az igazság, amelyet az elméleti logikai igazságnak megfelelően a tiszta ész fedez fel. Ennek az igazságnak a segítségével emberi lények számára nem lehet világot építeni. A háláchikus igazság, az igazán igaz ítélet az, amelynek egésze az élet kijavítását és jobbá tételét szolgálja […]. Ennek a pragmatikus-erkölcsi igazságnak a segítségével lehet Isten nevében kijavítani a világot, és ezen keresztül lehetünk olyanok, mintha a teremtés művében válnánk Isten társaivá.”
Számos magyarországi világi és vallási zsidó vezető elismeri, hogy személyes értékei szintjén igazságtalannak tartja a homoszexualitás elítélését, de úgy érzi, egy vallási közösség vezetőjeként mégsem tehet mást. Talán Berkovits szavai segíthetnek benne, hogy feloldják ezt a kognitív disszonanciát, s vallási vezetőink elkezdjék követni a jogi innováció útjait, és merjenek minden olyan lehetőséget kihasználni, amikor a zsidó jog kreatív rabbinikus magyarázatokon keresztül összhangba hozható a mai közösség életével és valódi értékeivel.
A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem oktatója.
