1867. november 25-én született meg a zsidóság emancipációjáról szóló törvény. Mindössze két, meglehetősen lapidáris rendelkezésből állt: „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.”
A törvény berekeszti a középkor kirekesztő joggyakorlatát, szövege pedig
látványosan kerüli a szláv eredetű zsidó kifejezés használatát.
Elejét kívánja venni ugyanis annak, hogy a zsidókra a korabeli nacionalista állameszmény értelmében népként tekintsenek. A honi zsidóságot vallásánál ragadja meg. A zsidók az emancipációs törvény szerint izraeliták, azaz voltaképp mózeshitű magyarok, tehát a Kárpát-medencében ekkor már számszerűen kisebbséget alkotó magyarsághoz tartozó honfitársak, sőt sorstársak. A törvénynek e finom implikációja ugyanakkor nem csupán egy a 20. század folyamán a legjelesebb értelmiségiek, pl. Babits számára is nehezen elfogadhatóvá váló, majd föl is rúgott, sőt a zsidótörvényekkel és a deportálással a legbecstelenebb módon megszegett társadalmi szerződés kissé félszeg ajánlattétele volt, hanem a 19. század első felében a zsidóság tömegeiben végbement fejlődésből levont konklúzió is. Az emancipáció ugyanis nemcsak egyenjogúsítást, hanem nagykorúvá válást is jelent. A jog előtti egyenlőség és nagykorúság pedig magába foglalja az azonosság, a csatlakozni és hasonulni, sőt az azonosulni tudás képességét is. A 19. században a politikai identitás elsődleges megjelenési formája ugyanakkor a nyelvhasználat, a nyelvi azonosulás, illetve közösségvállalás: a kommunikáció. Nemcsak a nemzet ügye mellé álló, zömében német anyanyelvű arisztokrácia, példának okáért Széchenyi István, hanem a korszak zömében szegény sorú zsidósága is tudatos döntéssel vállalja föl magyar identitását és sajátítja el a magyar nyelvet, hogy azt anyanyelveként művelje, mint minden más magyar. A 19. század során nemzedékről nemzedékre egyre inkább magyar ajkúvá váló honi zsidóság a rabbit jellemző módon papnak vagy lelkésznek, a tudós rabbit teológusnak, a zsinagógát pedig templomnak nevezi (amúgy a német zsidóság is, igaz ott Kirche helyett használják a Tempel kifejezést). E folyamatot érdemes talán konkrét példán szemléltetni.
| ||
A mai Szlovákia, az egykori Felvidék egyik legészakibb városkájában, a Liptó vármegyei Szentmiklóson (szlovákul Liptovský Svätý Mikuláš) látta meg a napvilágot 1823. február elsején Bacher (vagy más írásmódban Bachrach) Simon. A Petőfinél egyetlen hónappal fiatalabb Bacher Morvaországból bevándorolt, a jiddisnek a német irodalmi nyelvhez közelebb álló dialektusát beszélő családban nő föl. Serdülő ifjúként az épp letűnő kor szokása szerint premodern oktatási gyakorlatot folytató, zsidó vallási népfőiskolákat, ún. jesivákat látogat. Jellemzően a család származáshelyén, Morvaországban kezd: a miklósvári (Nikolsburg, mai nevén Mikulov) és a leipniki (Lipník nad Bečvou) jesivákat látogatja. Szíve azonban hamar magyar földre húzza. A várvidéki Kismartonban (ma Eisenstadt), majd Bonyhádon tanul tovább. E két helység jesivájának falain kívül tanulja meg igazán a magyar nyelvet. Azaz Bacher világi tanulmányokat is folytat már. A Tóra és a Talmud ismeretével már nem elégszik meg.
Látóköre karakán módon zsidó ugyan, de egyben egyetemes is.
A gyermekkor jiddise, héber és arámi nyelve mellé elsajátítja az irodalmi németet és a franciát is. Tudásában megerősödve, a zsidóság vallási ismereteiben elmélyülve tér vissza szülőföldjére. Szabadidejében a helyi magyar nyelvápoló és irodalmi egylet oszlopos tagja. Ez azért is különösen bájos, mert Liptószentmiklós a szlovák nemzeti ébredés központja. Bacher születése után hat évvel itt alapítják meg az első szlovák könyvtárat, egy esztendővel később az első szlovák színi társulatot, 1844-ben pedig a Tatrín kulturális egyesületet. A forradalom idején itt szövegezték meg a szlovák nemzet 14 pontból álló kívánságait. A magyarság itt kisebbség. A helyi zsidó kisebbség tagjai nem a többséggel tartanak tehát, holott maguk is Morvaországból vándoroltak be az 1720-as évektől kezdve, azaz beszélik a helyi többség nyelvét is. A vallási kisebbség a nemzeti kisebbséggel, a magyarsággal tart. A szétszóratásban, a gálutban élő zsidó szíve a szórvány magyarsághoz húz. Jellemző az etnikai mozgásokra, hogy a városka magyar nyelvű lakossága 1880-ra a helyi zsidó hitközség teljes létszámával éri csak el az összlakosság 10 százalékát, ami 1910-ben 27-re nő, nem kis mértékben épp a zsidó hitközség létszámnövekedésének köszönhetően. (Ahogyan az is jellemző, hogy a városban manapság se zsidó, se magyar.)
Bacher legfőbb kedvtelése ekkor, tehát a forradalmat követő gyászos időszakban az irodalom, helyesebben az irodalom elsajátító közvetítése. A kor német és magyar költőfejedelmeit, Lessinget, Schillert, illetve Kölcseyt, Petőfit, Vörösmartyt, Eötvös Károlyt és Arany Jánost ülteti át héberre, miközben gazdálkodik, illetve a hitközség hivatalnokaként keresi kenyerét. A kiegyezés évében Bacher három, immár egyetemre és nem jesivákba törekvő fiával Pestre költözik. Jellemző a kor viszonyaira, hogy míg a távoli Szentmiklóson már magyar nyelvű a zsinagógai prédikáció, Pesten még a német dívik. Az utcán is, a zsidó templomokban is. Míg Simon Vilmos nevű fia a boroszlói neológ rabbiképzőt végzi, majd visszatérve huszonhét évesen a megalakuló neológ rabbiképző egyik első professzora lesz, apja, Simon a hitközség pénztárnoka. Ám ez csak csalóka látszat. Valójában Bacher inkább héber költő, a magyar irodalom egyik első avatott tolmácsolója.
Korántsem véletlen tehát, hogy az emancipációs törvényt követő esztendőben
adja ki Bacher Simon Zmirot háÁrec címmel hazafias műfordításait. Jellemző, hogy e gyűjteményben helyet kap a Himnusz fordítása is Tefilát háÁrec címmel, ami magyarul annyit tesz: a Hon imája. Az eredeti megfogalmazás ugyanakkor roppant beszédes. A Zmirot háÁrec-nek a Hon dalai lenne a legszabatosabb fordítása, de azzal a magyarázattal, hogy a hon szónak megfelelő héber erec kifejezés földet, jellemzően vagy univerzalisztikusan az egész földkerekséget, vagy épp partikulárisan, kvázi a nemzeti hagyományokba zárkózó módon a Szentföldet jelenti. Bacher számára tehát az ígéret földje és a magyar hon héberül, a kinyilatkoztatás szent nyelvén egyetlen fogalommá olvad össze. Bacher annak a boldog zsidó nemzedéknek a képviselője, amely csak az emancipációt, illetve a recepciót élte meg. Számára a középkori jogfosztás premodern állapotából az egyenjogúságra és a felvilágosodásra épülő modernitásba, konkrétan a magyarságba történő belépés az Egyiptomból való kivonuláshoz és a héber honfoglaláshoz fogható történelmi tapasztalat, vagyis a megváltás élménye. Ebbe a magyarrá szublimált héberségbe veszi föl Bacher a Himnusz mellé Lessing Bölcs Nátán-ját is: a magyar nemzeti öntudat nála az európai nemzetek testvériségének, kiengesztelődésének képzetére épül. Szíve a kokárda alatt már ekkor az Örömóda ütemére dobban.
A szerző germanista, a Rabbiképző zsinagógájának tagja.
