A kettős rétegeket, dualitásokat megrögzítő grafikák – szürke alapon olykor színes repedések, objektív, geometrikus háttéren alanyilag kiszámíthatatlan foltok, hajtogatással formába kényszerített felületen szeszélyes szabálytalanságok, tudatos gyűröttségen véletlen szakadások – Böhme világmagyarázatának adhatnak képet. „A saját magán belüli formálás sem nagy, sem kicsi, és sehol sincs sem kezdete, sem vége, csak ott, ahol az isteni kéj szemléletének egy lényébe teremtésként belép; de önmagában e képzés végtelen, e formálás körülhatárolhatatlan. Miként az emberi kedély benső mintázása is mérhetetlenül, örökké tartó alakban áll, amelyben a megszámlálhatatlanul sok érzékenység egyetlen kedélyben mintázhatja és ragadhatja meg magát” – írja a mester döbbenetesen képszerű művében, s feltéve, hogy van abban valami, amit hiszek erről, Schmal Károlynak már nem is volt nehéz dolga. Csak a rendet és a káoszt (látszatot) kellett összesimítani foltszerű és a leheletnyi, de jól elkülönített alakzatok harmóniájában, a kvázi geometria, valamint a festőiség és nem festőiség diszharmóniájában, a síkszerűség, a térillúzió és az éppen észrevehető domborodás-mélyülés „trinitásában”, vagyis abban az inkább intellektuális, mint érzéki-expresszív játékban, melyben a trompe-l’oeil típusú illúziókeltés kiegészül magával a háromdimenziós valósággal. Ettől persze nem arról van szó́, hogy a térmélység nagyobbá́ vált volna, de arról igen, hogy jelentést kapott, s az „értelmezés” tárgyá́vá vált.
A kisméretű, finom, papíralapú munkák fundamentuma apróra hajtogatott, majd kisimított lap, mely derengő fényű, rácsszerkezetté sűrűsödő vonalakat fog egybe. A szövet-szerűen kiegyenlített, fegyelmezett, strukturált felületeken – a lényegen, szubsztancián – az informel és a szeszély nyilatkozik meg: talán a szürrealizmus automatizmusára is utalva kilökik, kiábrázolják az „esedékes” asszociációk realitástöredékeit. Az alig domborodó, térszerű síkon esetlegesség és költészet riadozik, olykor indulatos gesztus, lírai én a felborulni (is) kész rend kényszerítő szigorában.
A hajtogatással, gyűréssel „motivált” felületeken a megformált (az univerzálékra utaló vagy azokat szimbolizáló jel) és a formátlan (vagy formálatlannak tételezett sík, máskor tér) Schmal által magyarázott kapcsolata az elmúlt negyven év magyar művészetében más hangokon/értelmezésekben, más szobákban/
eszközökkel ugyancsak érdekes és érvényes interpretációkat kaptak. A hajtogatás Maurer Dóra grafikáin, a ki-be hajtás, gyűrés-simítás Pauer Gyula kései festményein motívum és eszköz gyanánt jelentek meg, utóbbi munkáin még ironikus világmagyarázatként is előszüremkedtek pszeudo- és virtuális terükből.
Schmal elemi mozdulatokkal térbe formált síkjai, a hajtás révén alakuló átlók, az azokból szerveződő ikszek, majd azok sorozatai – egy természetesen látszólag egészen más, inkább a káosz megjelenítésére törekvő ciklus – Károlyi Zsigmondnak a nyolcvanas évek közepén-végén készült fotó- és olajfestményeivel is rokoníthatók. Ezeken egy, a szimbólumnak, allegóriának, metaforának egyként tekinthető forma, a kereszteződés összes jelentéssíkját egyetlen jelben akkumuláló X emelkedik alapmotívummá, s lesz a sokszorozás révén szinte narratívvá. A narráció pedig kibontja a benne rejlő tudott és sejtett jelentések szertelen halmazát, úgy e művek némelyikén is egymásba oldódnak és egymást erősítik az átlók, a keresztek, az ikszek. Schmal munkáin a motívum egy laza, de állandó struktúra elemeként marad meg, Károlyi művein viszont már kaotikusnak tetsző szövedékké bonyolódik, de sem itt, sem ott nem hagy helyet a didaxisnak vagy az irodalmias értelmezésnek.
Hacsak annyinak nem, hogy mindehhez hozzá ne fűződhessék kommentárként Jakob Böhme gnosztikus dialektikájának esszenciája: „Mindenben méreg és gonoszság van, s ennek így is kell lennie: különben nem lenne élet, sem mozgékonyság, nem lenne szín, erény, nehézség és könnyűség vagy egyéb érzékelhetőség sem, hanem minden semmi lenne.”
Budapest Galéria, Lajos Utcai Kiállítóház, nyitva április 12-éig.
