Képzőművészet

Kánikulában sok mindent nem lehet csinálni: punnyadhatunk a lesötétített szobában, nyomoroghatunk társainkkal a Balaton felmelegedett vizében, üldögélhetünk hűtött villamosokon (körjáratok előnyben) vagy betérhetünk légkondicionált plazákba, netán múzeumokba és kiállítótermekbe.

Nem ritka gyakorlat a múzeumi működésben, hogy ha a kiállítási program épp hiányt mutat, a kurátorok utánagondolnak, mely művésznek közeleg éppen kerek születésnapja. Az egyetlen probléma ezzel a praktikus múzeumi megoldással, hogy nehéz és méltánytalan helyzetbe tudja hozni a hagyatékok gondozóit és az életműveket feldolgozó művészettörténészeket.

Nagy Kriszta Tetszélet-Tetszpornó-Tetszhalál című kiállítása a cenzúra áldozata lett – állítja a művész maga. Kíváncsiak voltunk, mit szól ehhez és az eddigi, illetve a legújabb, mai magánakcióhoz a Kiscelli Múzeum igazgatója. Fitz Pétert telefonon értük el.

Ma lesz a Kiscelli Múzeumban Nagy Kriszta kiállításának katalógusbemutatóval egybekötött finisszázsa, amit a művésznő terve szerint 10 perces akció előz meg: bemutatja azokat a kiállításra szánt műveit, amelyeket a múzeum vezetése a megnyitó előtt leszedetett. Nagy Krisztát kérdeztük.

Kallos Bea Little Miss című kiállítása tökéletesen alátámasztja azt az alapvetést, hogy egy kiemelkedő fotóriport elkészítése nem az első kattintással kezdődik, hanem a jó téma megtalálásával.

"Egy utalások nélküli világban bizonytalanul érezném magam" - az idézet a művész 9x9 ZOO című, 2001-ben kiadott könyvében, illetve a Modem egyik falán is olvasható. Az apró rajzon egy öltönyben üldögélő és teázó elefánt közli ezt egy heverésző macskával: kicsit olyan érzésünk támad, mintha a pszichológus és a páciens viszonya megfordult volna.

Június végén zárt a Kis Varsó (Gálik András-Havas Bálint) kiállítása a gondolkodásmódjukkal rendkívül kompatibilisnek tűnő varsói BWA galériában, ahol a modernizmus örökségének tárgyi reprezentációja a rájuk jellemző finom konceptuális minimalizmuson keresztül jelent meg.

A Gogol utca 32. parkolójában a gyanútlan sétáló méretes robottal találja szembe magát. Valódi mivoltára csak mélyreható vizsgálódás után derül fény; hivatalosan ő az egykorvolt asztalosműhely ipari elszívója, röviden portorony. Gyakorlati funkciója már nincs, robotunk a hajdani IKV-telepen álló Agóra formás hátsóját felügyeli. A nyári napsütésben szikrázóan fehérlő épület négy intézmény otthona, emellett a város legfrissebb, több szempontból is izgalmas építészeti beruházása.

A Szépművészeti Múzeum szép kiállítása, a Bodor Kata által válogatott és rendezett anyag a radikális pesszimizmusban fürdőző Egót mély elégedettséggel töltheti el: az idő senkinek sem dolgozik, csak magának, mondhatjuk a 20. század elejének osztrák vagy inkább nyugat-közép-európai művészete fölhabzása láttán bánatosan, de objektíven. A Monarchia - vagy a szemtanú Karl Krausszal szólva az emberiség - végnapjai pompás halálképekben rögzülnek meg a fekete térben az örökkévalóság számára, hogy aztán majd később, a század folyamán időről időre újabb és újabb totentanzok jeleníthessék meg a drámát más és más terekben.

"Nem plakátkiállítás" - szögezi le az első és második ránézésre kifejezetten plakátkiállítás benyomását keltő összkép előterében álló hirdetőoszlopon (vagyis kifejezetten plakátok kihelyezésére szolgáló tárgyon) olvasható szöveg.

A legtöbb kisgyerek imád rajzolni - hat-hét éves koromban naponta gyártottam a szebbnél-szebb ruhába öltöztetett királykisasszonyokat -, de mire kijárja az általános iskolát, képzeletét gúzsba kötik a rajzórák kötelező feladatai, a kocka, a gúla vagy a kúp élethű reprodukálása, esetleg a perspektivikus ábrázolás elsajátítása.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is kell írni két, Magyarországon jószerivel ismeretlen, fiatal és ráadásul nem is magyar művész közös kiállításáról.

2013-ra elviselhetetlen és befogadhatatlan léptékűvé duzzadt a Velencei Biennále, amely az egykori, 19. századi nemzeti reprezentáción alapuló koncepció helyett a globális jelenlét kiterjesztésére törekszik.

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".