Magyar Narancs: Mondhatjuk, hogy eleve elég szűk rétegnek szólnak a Természetes Vészek Kollektíva előadásai?
Árvai György: Mondjuk inkább azt, hogy az a gondolatiság, amit alkotótársaimmal próbálunk megvalósítani, ma éppen kevesebb embert érint, kevesebben nyitottak azon a szinten, ahogy mi azt szeretnénk. Volt olyan időszak, amikor valami túlfűtött, számomra érthetetlen csápolás vett körül, az is ugyanennyire zavart.
MN: Te vagy az alapítója a társulatnak, de hogyan működik színházként?
ÁGY: Amikor pőrén, egyedül hozok létre valamit, akkor nem használom a nevet. A Természetes Vészek Kollektíva (TVK) flexibilis társulat, egy képlékeny formáció, amiben én mindig benne vagyok, de a többiek odaadásukhoz, elszántságukhoz mérten jönnek és mennek. A TVK mindig csoportos megnyilvánulás. Mindenki, aki benne van, alkotótárs, tehát nem diktatórikus a dolog, viszont cserébe nem tud benne lenni akárki, és nem képviselhet akármit. Képzőművésszerű ember vagyok, aki megcsinálja a tárgyat, aztán, amikor már el kell engedni, akkor megyek a következő után. A színháznak ezt a részét imádom is, teljes életet tudok élni benne, míg eljutunk a bemutatóig. Aztán elkezdem utálni. Azt gondolom, hogy már nem nagyon kellene piszkálni, ugyanakkor él, tehát gondozni illik, amire nem vagyok képes.
MN: Eleven tér című (1986), egykor botrányos, ma már legendás előadásodat mégis elővetted 2012-ben, Végtelenbe zárva címmel, és egyből díjazta a szakma. Miért lett aktuális ismét?
ÁGY: Egy diktáló társadalomban való létezés hozta létre akkor, és az utóbbi években ugyanazt a társadalmi beágyazottságot éreztem. Másrészt kaptam mindenféle baráti jelzést, hogy nem találnám-e meg az alkotótársat, akivel el tudnám készíteni ezt. Egy darabig hárítottam, aztán találkoztam Góbi Ritával. Úgy gondoltam, ha ugyanabból a formai alaphelyzetből indulok ki, akkor szembesülök régi önmagammal meg a dialógusképességemmel is, hiszen akkoriban ketten csináltuk ezt Bozsik Yvette-tel, míg most Ritával és Imre Zoli dramaturggal. Kevesen látták az eredetit, hiszen háromszor ment Magyarországon, de még azoknak is új, mert az eredetileg úgy záródik, mintha a lény, aki be van kényszerítve az üvegdobozba, megszülné a gyerekét. Tehát a közönség láthat valami embrionális lenyomatot, egy utódot. Most azt gondoltam, hogy aki ott megszületett, a lénynek a lánya eljátssza a mostani generációt. Egy állandó tényező van, én, a férfi, illetve az apa. Amikor ezeket a motívumokat végiggondoltam, kértem Ritától két-három próbanapot, amikor bekerül az eredeti díszletbe - amit megtartottam -, és ha azt érzem, hogy van saját megfejtése, és más síkra tudjuk terelni az egészet, akkor van értelme megcsinálni. Nem én játszom benne, de ez az előadás a saját privát filozófiám, vagyis én vagyok.
MN: A zenei szerkesztés nagyon fontos nálad. Honnan ered ez?
ÁGY: Amióta az eszemet tudom, manuálisan ügyes, biztatott ember voltam. Viszonylag egyenes út lett volna a grafikussághoz, ha nem jövök rá időben, hogy nem rajzolok jobban, mint Dürer vagy Rembrandt, és a technikai tudáson túl nem találtam benne kalandot. A rajzolásban láttam a végemet, mást kellett keresnem. Olyan megnyilvánulást, amitől boldogabb leszek, valami naiv irányt - és az a zene volt. Mindig szerettem zenét hallgatni, és a hetvenes években mindent összegyűjtöttem a világból, amihez hozzá lehetett férni, és ez akkoriban nem volt könnyű. Ezekből zenei montázsokat csináltam, ami közben műfajjá lett. A zenében totál szűz voltam, semmi elvárás nem volt, és nagyon élveztem csinálni. Minden mixemet archiváltam. Baromira nem tudok zenélni, de értek a dramatikus zajkeltéshez és a csendhez, és ez boldoggá és szabaddá tesz. A mai napig élvezem, csak már rafkósabban tudom megvalósítani, komolyabb eszközökkel, kézben tartva a naivitásomat. Mindez a színházamat erősíti.
MN: A legfrissebb műved az eldorado.com. Ismét egy élő szereplő nélküli előadás, mint a 62 nap - halál-útinapló víziója 2001-ben.
ÁGY: Voltaire Candide-ja alapján akartam megcsinálni mint különleges beavató színházat. Fél év telt el, míg kiválasztottuk, hogy mi legyen a mű. Volt időm, a Jurányi Inkubátorházban bérelek egy termet, azt csinálok benne, amit akarok. Elolvastam a Candide-ot elölről, hátulról, míg végül rájöttem, hogy semmit sem akarok tőle. De természetesen nem tudtam lenullázni magam, és akkor jött a haláltéma megint, ami régóta foglalkoztat, akár az általad említett darabban. Úgy tűnik, a téma hozza a formát. Az építmény hangokat ad ki, képeket mutat, tárgyperformansz, "bábjáték" látható. Egyvalami nincsen: élő szereplő, illetve azt nem tudhatod, hogy hol vannak benne, akik működtetik. Minden átírással történik. Ez egy hegy, amit megmásztunk. Arra tettünk kísérletet, hogyan tud egy gépezet úgy elmesélni egy történetet, hogy a hatása a nézőben színházi élménnyé váljon. A nézőnek ezekben az eseményekben mindig magas befogadói szinten kell lenniük.
MN: Néha kegyetlennek tűnnek az előadásaid.
ÁGY: Normális találkozások ezek. Akik nem félnek magukban megkeresni a lényeget, azoknak már nem kegyetlen.
