magyarnarancs.hu: Hogy találtál rá a sajátos technikájú formanyelvedre?
Nemes Anna: Amikor rajziskolába jártam, hogy felpimpeljem magam a felvételire, szűkösek voltak a keretek, akvarellel festettem papírra. Az egyetemre bekerülve nagyon nagy push volt, hogy az akvarell az csak jegyzeteléshez van, és az igazán magas művészet, az az olajkép. Olajképet kellett festeni, vagy minimum akrilt, temperát kellett használni. Bennem is az alakult ki, hogy majd az ilyen képekkel vesznek komolyan. Vettük, vágtuk a vásznakat, alapoztunk és hígítószagban ültünk egész nap. Szabados Árpád vett fel a Képzőre, aki nagyon tiszta festő: csak formák és színek, semmi narratíva. Első év végén teljesen földig rombolt, azt mondta a képeimre, hogy nem festmények, hogy minek festek ilyeneket, ezek csak ötletek, gondolatok, történetek, de egyiknek sincs festészeti jelentősége. Ez baromi rosszulesett. Természetesen igaz volt. Ezután nyáron otthon ültem, unatkoztam, rajzolgattam. Kitaláltam egy működési elvet: eleinte úgy dolgoztam, hogy a dologból kiindulva festettem meg azt, amiből van a dolog, például egy nagyon pici piros pöttyöt leraktam töményen, és abból kioldogatva fogalmaztam meg a piros szemű nyulat és a nyúlvért. Rájöttem, milyen jópofa, hogy úgy érzékeljük a képzőművészetben a dolgokat, hogy külön választjuk a vonalakat és a felületeket. Azt találtam ki, hogy a vékony vonalakat, amik egy emberen is megvannak, a pontszerű, egydimenziós dolgokat töményen, erősen odateszem a vászonra vagy a papírra, és utána azokból kioldva adok testet nekik. Elkezdtem ezzel szarakodni, nagyon sok akvarellt festettem, de mindig az izgatott, hogyan tudnék különleges olajképet festeni. Ezzel küszködtem. Nem a tartalom, hanem a technika felől akartam megközelíteni a festést. Azért volt jó Szabados kritikája, mert rájöttem, miért festek.
Névjegy
1989-ben született, 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Bukta Imre osztályában. Több egyéni és csoportos kiállítása volt, tavaly óta a Várfok Galéria művészkörének tagja. Művészetterapeuta, amatőr színész – Tasnádi István Cyber Cyrano darabjában játszik a Kolibri Színházban –, és első, testépítő nőkről szóló dokumentumfilmjén dolgozik.
magyarnarancs.hu: Milyen témát találtál a formai kísérlethez?
NA: Felfedeztem a testépítő nőséget mint jelenséget, ami marhára elkezdett izgatni. Akkor lábaltam ki az anorexiából, és festettem magamról egy képet, amin a fejemet egy bodybuilder nő testére raktam, aki úgy csinál, mintha egy fürdőszobában a tükör előtt pózolna. Kattogtam a testépítő nőkön, arra gondoltam, hogy meg kellene festeni őket, úgy, hogy nem pózolnak, vigyorognak, csak teljesen neutrálisan. Arra gondoltam, hogy egy testépítő nőt úgy tudnék a legjobban megfesteni, ha akvarellt használnék. Azért mert akvarell, nem kell 20×30 centisnek lennie, lehet az nagyobb is. Felfedeztem, hogy lehet olyan akvarelltekercset venni, ami 1,50 magas és 10 méter hosszú. Vettem egy ilyet, és egy 2 méterszer 1,50-es darabot levágtam, pokoli küzdelmek árán kifeszítettem, és elkezdtem akvarellel megcsinálni, teli méretben. A méretbeli léptéktől vártam, hogy az akvarell majd legitimizálódik. Ugyanúgy kezeltem az akvarellt, mint a kísérleti képeim előtt: egy düreri, naturával pöcsölős hülyeség volt. Kurvára untam, hogy mint egy nyomtató, végigcsinálom a képet. Akkor elhatároztam, hogy elengedem az egészet, legyenek csak foltok. Elkezdtem redukálni a részleteket, rákényszerítettem magam arra, hogy minél kevesebb gesztusból oldjak meg egy adott testrészt, ezáltal elkezdtem az anyag működését jobban megismerni, hogy az akvarell mi mindenre képes, ha hagyja az ember szabadon működni. Ezután relatív gyorsan rájöttem egy alapozási technikára, kikísérleteztem, hogyan tudok vertikálisan akvarellezni, hogy lássam is, amit csinálok. Attól, hogy megtaláltam ezt a formát, amiben jól és örömmel tudok működni, tök durván beindultam. Jöttek, jöttek a képek.
magyarnarancs.hu: Transzparens figurákat festesz, tömörnek, mégis levegősnek hatnak a képeid.
NA: Evidens számomra, hogy testekkel, meztelen alakokkal foglalkozom vagy hibrideket gyártok. Mindig is szerettem azt a festészetet, ahol aktok vannak, portrék, emberi figurák. Megragadott, ahogy a bőrt megfestik az egyes festők. Lenyűgöz az a rengeteg szín, ami a bőrünkben van, szeretem nézni. Az alakjaimon teljesen praktikus okból nincs ruha, mivel az megtöri a képet. A drapéria egy halott dolog, teljesen érdektelen, nem számít. Egy pluszdolog, ami ránk kerül, és bár van praktikus funkciója, alapvetően mindenki meztelenül születik… Úgy kezelem a figurát, mintha egy sejt lenne.
magyarnarancs.hu: Az akrilképeket az anyagkezelés miatt akvarelleknek hívod. Vízben oldott, áttetsző rétegeket hozol létre.
NA: A vízfoltoknak különálló élete van. Eróziós folyamat zajlik a membránon belül, ahogy a pigmenteket az elpárolgó víz sodorja, és adott helyekre megköti. Ezeknek van belső története, ugyanúgy, ahogy az ember személyiségének is viszonylag éles határa van, azon belül pedig dinamizmusok vannak. A festményen az történik, hogy ez megfagy egy pillanatra, és mint egy emlékkép, megőriz egy mozgást. Ezeknek a mozgásoknak az egymásra helyezése és együtt működése – árnyalatban, színben – rengeteg játéklehetőséget rejt. Ha az egyikben sok kis membránt növesztő foltot hagyok, akkor a másikkal tudom úgy segíteni, hogy mondjuk, legyen kicsit zajosabb a széle, azt akkor megfújkálom kicsit, felborzolódik és cikcakkos lesz. A testnek ad egy fragmentáltság élményt az, hogy sokszor nagyon éles határvonallal rendelkező foltokból áll össze egésszé.
magyarnarancs.hu: Szabados után Bukta Imre lett az osztályfőnököd. Van mestered?
NA: Mai napig nem tudom, miért vettek fel az egyetemre, mit látott bennem Szabados. 17 évesen kitaláltam, hogy festő leszek, és 18 évesen felvettek, ami elég fura. Szabadost eltávolították az egyetemről, furcsa ügy volt, nem is tudom pontosan, mi történt, de első év végén, augusztusban megtudtuk, hogy Bukta kerül hozzánk. Fingom nem volt róla, ki ő. Bejött a terembe egy pasas, egyedül én voltam ott, mert már nyáron bementem festeni. Ott téblábolt ez a szerencsétlennek tűnő figura, mondtam neki, hogy csá, ki vagy, és akkor mondta, hogy ő a Bukta, én meg, hogy az király. Nagyon sokáig nem tudott feloldódni az egyetemen, lehet, hogy emiatt, de hónapokig csak hozzám beszélt, amiért a többiek eléggé haragudtak, de kialakult egy nagyon jó viszony kettőnk közt, sokat köszönhetek neki. Igazán konkrét dolgokat sosem mondott – ilyen értelemben nem volt klasszikus mester –, de konstans, szabadon lebegő figyelemben terült el: tudtam, hogy minden csütörtökön bejön, megnéz, hümmög, kimegy.
magyarnarancs.hu: Hol látod a saját helyedet a képzőművészeti szcénában?
NA: Nem nagyon érzem, hogy bárki lennék. Azt látom, hogy a kortársaim körül pörögnek a dolgok (rezidencia programok, ösztöndíjak), de magamról ezt nem mondanám el. A festővilágban nagyon durván korrumpálódik a munka a személyes preferenciák alapján. Nagyon nagy az irigység, a féltékenykedés.
magyarnarancs.hu: És az mit jelent, hogy egy olyan kereskedelmi galériához tartozol, mint a Várfok?
NA: Presztízs. Baromi jó volt, mikor felajánlották, hogy szeretnének a csapatban látni. Felületet és visszajelzést adnak, eljuttatnak fontos helyekre (például Art Fairekre), és folyamatos védművet jelentenek.
magyarnarancs.hu: Azt elismerésnek értékeled, hogy veszik a képeidet?
NA: Attól függ, ki és melyik képet veszi meg. Nem az a lényeg, hogy mennyiért kel el. Amikor egy általam is komolyabban vett munkát adnak el, fontos, hova kerül. Ez jelenti számomra az értékét.
Nemes Anna Vannak kiállítása a Várfok Galériában június 3-ig van nyitva.
