Fotóesszé

A fém az úr

Benkő Imre: Acél-Mű. Ózd, 1986–2016

  • Kránicz Bence
  • 2018. április 1.

Képzőművészet

Annak, ami Ózddal történt a rendszerváltás környékén és azóta, két nagy dokumentátora és művésze van: Almási Tamás és Benkő Imre. Mindketten hosszú éveken át követték a város és a helyiek sorsát, de Benkő bizonyult kitartóbbnak.

Almási utolsó Ózd-filmjét a kétezres évek közepén mutatták be (A mi kis Európánk), Benkő viszont 2016-os fotókat is felvett magisztrális sorozatába. Az új, szerzői kiadásban megjelent, kétnyelvű album így harminc év fényképeit mutatja be.

Mint előszavában Benkő írja, „a korszak vizuális lényegét” akarta meghatározni fotóival, ez a vizuális lényeg azonban a szemünk előtt alakul át akkor, ha tárgya megszűnik létezni. A kohókat lebontották, a gyárak többsége bezárt. Benkő fényképei már egy másik világot mutatnak, így pedig megváltozik a dokumentarista látásmód is, amelyet a fotós technikailag elsősorban a nagylátószög használatával, az egyforma élesen látszó ember és környezete képeivel akar megteremteni. 2017-ből nézve fikciónak mutatkozik, ami egykor valóság volt, és észre kell vennünk, hogy fikció és valóság átjárhatósága, e kettő viszonyának problematizálása már a nyolcvanas években készült fotókon tetten érhető.

A felvételeken emberi és nem emberi kerül egymás mellé. A „nem emberinek” nem a morális-humanista vetületét hangsúlyoznám, mármint, hogy a képeken látható nyomor, kiszolgáltatottság, szegénység, kilátástalanság embertelen volna – bár kétségtelenül az. Izgalmasabbnak tűnik az antropológiai embertelenség felmutatása: egymás mellé kerül ember és Vasember, vagy a dolgozó és a dolgozó ikonszerű domborműve (igaz, a dolgozónak, sötét humorral, a Gyár út 1989-en csak a bevásárlószatyra látszik). A gázüzem karbantartói sci-fibe illő szkafanderben, csillogó jelmezekben pózolnak. Mesterséges díszletekbe vetett alakok, akik előbb megpróbáltak otthonra lelni a köréjük épített acélvilágban, majd nem maradt nekik egyéb, mint hogy újrajátsszanak valamiféle nem autentikus múltat Benkő szívszorító fotóin (Lenin Kocsma, Gyár út 2012).

Ezeken a fotókon nem az ember győz, hanem a fém, a gépi táj. Hatalmas épületek, kürtők, tornyok magasodnak az arcok, a kisemberek fölé. Ha éppen látszanak az arcok, mert gyakran csak homályos foltok maradnak belőlük, vagy eltorzulnak. Máskor az ipar nyomai takarják ki az emberi arcot: a menyasszony arcába gőz csap a Kohásznapi esküvőn, a sorompó kitakarja a férfit a Szabadság úton. Az ember mellékszereplővé, arc nélküli epizodistává fokozódik le saját életében. Benkő képein az látszik, hogy ember és gép összhangja sosem jött létre, az ózdiak szolgái voltak az iparnak, nem urai. Ebből az egyenlőtlen viszonyból jön létre a fotókon az a szinte fikciós hatású világ, amelyet a nem emberi minőségek dominálnak. A poszthumán tájak egyik-másik képe valóban változtatás nélkül beilleszthető lenne a fantasztikus filmekbe, a Gyár 1996 mintha a Világok harca póklábú űrlényeit ábrázolná.

Mi marad ebből a viszonyból az újabb, a kétezertízes évek Ózdjáról készült fotókon? Fiatalok és öregek császkálnak a lepusztult díszletben. Nincs szerves kapcsolatuk a várossal, mert nincs város. A régi Ózd talán mégis az ózdiaké volt, azok a képek rettentő otthonosságot mutatnak. Ma nincsenek gyárak, és úgy tűnik, ezzel az otthon is elveszett.

Benkő Imre Fotóarchív, 2017, 200 oldal, ár nélkül

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.