Fotóesszé

A fém az úr

Benkő Imre: Acél-Mű. Ózd, 1986–2016
szerző
Kránicz Bence
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Annak, ami Ózddal történt a rendszerváltás környékén és azóta, két nagy dokumentátora és művésze van: Almási Tamás és Benkő Imre. Mindketten hosszú éveken át követték a város és a helyiek sorsát, de Benkő bizonyult kitartóbbnak.

Almási utolsó Ózd-filmjét a kétezres évek közepén mutatták be (A mi kis Európánk), Benkő viszont 2016-os fotókat is felvett magisztrális sorozatába. Az új, szerzői kiadásban megjelent, kétnyelvű album így harminc év fényképeit mutatja be.

Mint előszavában Benkő írja, „a korszak vizuális lényegét” akarta meghatározni fotóival, ez a vizuális lényeg azonban a szemünk előtt alakul át akkor, ha tárgya megszűnik létezni. A kohókat lebontották, a gyárak többsége bezárt. Benkő fényképei már egy másik világot mutatnak, így pedig megváltozik a dokumentarista látásmód is, amelyet a fotós technikailag elsősorban a nagylátószög használatával, az egyforma élesen látszó ember és környezete képeivel akar megteremteni. 2017-ből nézve fikciónak mutatkozik, ami egykor valóság volt, és észre kell vennünk, hogy fikció és valóság átjárhatósága, e kettő viszonyának problematizálása már a nyolcvanas években készült fotókon tetten érhető.

A felvételeken emberi és nem emberi kerül egymás mellé. A „nem emberinek” nem a morális-humanista vetületét hangsúlyoznám, mármint, hogy a képeken látható nyomor, kiszolgáltatottság, szegénység, kilátástalanság embertelen volna – bár kétségtelenül az. Izgalmasabbnak tűnik az antropológiai embertelenség felmutatása: egymás mellé kerül ember és Vasember, vagy a dolgozó és a dolgozó ikonszerű domborműve (igaz, a dolgozónak, sötét humorral, a Gyár út 1989-en csak a bevásárlószatyra látszik). A gázüzem karbantartói sci-fibe illő szkafanderben, csillogó jelmezekben pózolnak. Mesterséges díszletekbe vetett alakok, akik előbb megpróbáltak otthonra lelni a köréjük épített acélvilágban, majd nem maradt nekik egyéb, mint hogy újrajátsszanak valamiféle nem autentikus múltat Benkő szívszorító fotóin (Lenin Kocsma, Gyár út 2012).

Ezeken a fotókon nem az ember győz, hanem a fém, a gépi táj. Hatalmas épületek, kürtők, tornyok magasodnak az arcok, a kisemberek fölé. Ha éppen látszanak az arcok, mert gyakran csak homályos foltok maradnak belőlük, vagy eltorzulnak. Máskor az ipar nyomai takarják ki az emberi arcot: a menyasszony arcába gőz csap a Kohásznapi esküvőn, a sorompó kitakarja a férfit a Szabadság úton. Az ember mellékszereplővé, arc nélküli epizodistává fokozódik le saját életében. Benkő képein az látszik, hogy ember és gép összhangja sosem jött létre, az ózdiak szolgái voltak az iparnak, nem urai. Ebből az egyenlőtlen viszonyból jön létre a fotókon az a szinte fikciós hatású világ, amelyet a nem emberi minőségek dominálnak. A poszthumán tájak egyik-másik képe valóban változtatás nélkül beilleszthető lenne a fantasztikus filmekbe, a Gyár 1996 mintha a Világok harca póklábú űrlényeit ábrázolná.

Mi marad ebből a viszonyból az újabb, a kétezertízes évek Ózdjáról készült fotókon? Fiatalok és öregek császkálnak a lepusztult díszletben. Nincs szerves kapcsolatuk a várossal, mert nincs város. A régi Ózd talán mégis az ózdiaké volt, azok a képek rettentő otthonosságot mutatnak. Ma nincsenek gyárak, és úgy tűnik, ezzel az otthon is elveszett.

Benkő Imre Fotóarchív, 2017, 200 oldal, ár nélkül

szerző
Kránicz Bence
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...