Magyar Narancs: Miért lettél festő?
Kis Róka Csaba: Mert mindig is az akartam lenni.
MN: Gyerekként is?
KRCS: Már óvodáskorom óta. A társaim közül mindenki ismerte a Nils Holgersson rajzfilmet, én csak egyszer láttam, abból is a legvégét. Másnap az óvodában elkezdtem lerajzolni, és az óvó néni meglátta, hogy tök jó, teljesen más, mint a többi gyerekrajz. Kaptam tőle egy hatalmas rajzlapot, a gyerekek körbeültek, és akkor le kellett rajzolnom nagyban, ahogy a ludak repülnek. Az óvó néni meg kis festőművésznek nevezett. Úgy beragadt ez a fejembe, hogy elhatároztam, az leszek.
MN: Műveidben felismerhető a keresztény ikonográfia átfogalmazása és a barokk drámai kontrasztjainak használata. Ennek is van gyerekkori előzménye?
KRCS: Még alsó tagozatos koromban nekiálltam a Bibliát olvasni. Eleinte persze a képes változatot forgattam, de imádtam bemenni a templomba, és nézni a virtuózan megfestett, barokkos oltárképeket. Az egyetemen kezdtem el komolyabban foglalkozni a barokk festészet közvetlen előzményeivel. Nagyon érdekelt Giovanni Bellini, aki már egy sajátos ikonográfiai rendszer szerint alkotta meg a képeit, és felrúgta az akkori hivatalos kánont.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Hát ez neked is sikerült. Mégis honnan jönnek képeid főszereplői, a kopasz, szakállas alakok?
KRCS: 2005-ben a nürnbergi ösztöndíjam alatt egyedül dolgoztam a műteremben - nemhogy festő, de senki sem volt körülöttem. Így teljesen magamba tudtam mélyedni. Nekiálltam automatikus módon lefirkálgatni, amit láttam, meg ami arról eszembe jutott. A rajzi érték nem érdekelt, csak az, hogy minél mélyebbről, minél kevesebb gondolkodás nélkül jöjjön létre, hogy egyfajta önkiíró módon találjam meg a saját rendszeremet. Egyszer csak a sok-sok rajz kihozott egy olyan motívumrendszert, ahol szinte csak férfiak jelentek meg, kopaszok, szakállasak, és abszolút a klasszikus keresztény ikonográfia mentén lehetett őket olvasni. Ugye, a legtöbb mártír szentet ábrázoló képen alig bukkannak fel nők, általában megnyúzott, kerékbe tört, megcsonkított férfiak jelennek meg. Majd ezeket a rajzokat a lehető leggyorsabban vászonra vittem: azt gondoltam, hogy minél kevésbé másítom meg az eredeti gesztusokat utólag, minél gyorsabban ki tudom magamból tenni, annál őszintébb lesz. Egyre plasztikusabbá alakítottam a figurákat, a kompozíciókat pedig nagyon gyakran a klasszikus háromszög alakban rendeztem el. Összeállt egy olyan világ, ahol a rengeteg csonkításos jelenet, a homoszexuális aktusok megjelenése összepárosult egy teljesen klasszikus képi formával, kompozícióval és színvilággal. Egyszerűen olyan képeket akartam csinálni, amiket látni szeretnék, de nem láttam még. Egy olyan úton szerettem volna mozogni, ami lehetőleg még annyira sem igazodik az elvárásokhoz, hogy akár a jó ízlést is megzavarhatja. A festészet nem a jó ízlésről szól.
MN: Sok pornót meg horrort néztél fiatalkorodban?
KRCS: Nem. A horror megvolt, de nem vagyok fanatikus. A horrorfilmekben a túlzásokból adódó humor érdekelt, amikor már túl sok a vér, a bél meg a gyilkolás, és csak röhög az ember. Nagyon vonzott még az a képi világ, amivel a death metal zenekarok lemezborítóin találkozhatunk. Fel is tettem magamban a kérdést, hogy miért ne festhetnék ilyesmit is? A lemezborítón megjelenő brutalitás, mészárlás ugyanúgy megvolt régen is. A kegyetlenség ábrázolása mindig is jelen volt az európai művészetben.
MN: Egyik interjúdban a Zöld henteseket említed. Nagyon jó film, de van ennek valami személyes oka?
KRCS: Nagyon sok időt töltöttem a nagypapámmal, aki hentes-mészáros-böllérként dolgozott, én meg mentem vele. Sosem okozott lelki traumát, hogy kisütjük a disznó vérét hagymásan - nagyon finom -, vagy hogy kiszedjük a beleket a hasüregből. Mondjuk az átlagos gyereknél több disznóvágást láttam.
MN: Ebben a filmben azért elég sok emberi hullát dolgoznak fel és mérnek ki...
KRCS: Ha a kannibalizmus nem is, az valaha természetes volt, hogy mindenki rengeteg emberi halált látott. A régi korok kivégzései, az akasztások, égetések, nyilvános kínzások néplátványosságok, lacipecsenyés fesztiválok voltak. A földarabolt testrészeket kitűzték, vagy ott hagyták a köztéren a hullákat hosszabb ideig rohadni. Miközben Európában alapvetően relatív jólétben élünk, rengeteg ország a mai napig háborús övezet, ahol folyamatos népirtás zajlik. Emberek csinálják emberekkel. Tőlünk pár száz kilométerre a délszláv háborút a szomszédaink csinálták, európaiak. Történeti viszonylatban nézve nem voltak régen a haláltáborok, a világháborúk sem - a kegyetlenkedéseknek komoly fotódokumentációja van. A holttestgyalázás is mindenhol teljesen kézenfekvő volt - meg ma is az, sajnos. Semmi sem változott Goya A háború borzalmai című rézkarcsorozata óta.
MN: Miért szerepel annyi huszár a képeiden?
KRCS: A huszáralakok onnan jöttek, hogy nagyon kedvelem a romantikához köthető magyar festészetet, és kevésbé ismert vagy ismeretlen festők olyan műveit, amelyek kicsit bénácskák meg ügyetlenek: a huszárok táncolnak, és mindenki úgy néz ki, mint a szörnyszülött Hanyi Istók. Már az egyetemen is sokat törtem a fejem, hogyan tudnék olyan festészetet csinálni, aminek itthoni hagyományai vannak. Nehéz, mert nemigen lehet jó festőkre alapozni. De a huszárokra igen - akár politikai, ironikus felhanggal is.
MN: Mostanában egy portrésorozaton dolgozol. Ez az előzmények ismeretében szokatlan lépésnek tűnik.
KRCS: Ez inkább ujjgyakorlat arckarakterekről, meg tisztelgés Mednyánszky előtt, aki szintén a magyar fajkaraktert kereste, bár én absztrahálom a típust. Jól összeépíthető a világommal, hiszen a képeimen is sok, a magyar identitással foglalkozó elem van. Amúgy is érdekel a portré mint műfaj, ami nem konkrét személyeket ábrázol, hanem fiktív. Sokszor megjelenik egy Leninre emlékeztető figura a képeimen, meg Hitler, akinek egyszerű fizimiskája van, elég egy oldalra fésült hajat és egy kis bajuszt felrakni. De például Rózsa Sándor klasszikus, hajdúkalapos, nagy bajuszú és széles pofacsontú portréja is elég sokszor feltűnik az utóbbi időben készült munkáimon.
MN: Na meg a magyar állatok...
KRCS: Mostanában nem annyira, de tavaly és tavalyelőtt nagyon sok állatot festettem. Például a csodaszarvasra is emlékeztető szarvasmotívum, aminek a mellkasából patkányok másznak elő és szállnak ki hömpölyögve az égbe, a háttérben egy gyerek Hitler fog patkányokat, és közben nyilaznak a koponyafejű magyarok és társaik. Igazából ezek az évek során összegyúrt motívumok nem igazán a logikus képértelmezést segítik elő. Nincs is szándékomban, hogy lekövethető legyen egy kép egyik sarkától a másikig, inkább az érzetekre hasson.
MN: Mennyire fontos a címadás, és miért?
KRCS: Nagyon. Annyira, hogy a legtöbb képcímet úgy találom ki, hogy az is egy rétege legyen a festménynek: vagy távolítsa el a nézőt, vagy forgassa át a brutális jelenetet humorosabb verzióba. A Vitalitás című festményen aztán van minden: az egész egy temetőben játszódik, ahol a földből kis úttörők törnek ki, és karókkal, kalapácsokkal egymás faszát verik, miközben egy zombi áttöri a faszával a kis Pinokkió-orrú úttörőt. Fontos, hogy a cím ne váljon didaktikussá. Persze nem könnyű megtalálni azt a hangot, hogy mikor lesz szájbarágós, mikor lesz még azon a határon, hogy valamilyen módon lehet értelmezni, és mikor fordul át a teljes hülyeségbe.
MN: Milyen gyorsan csinálsz meg egy képet?
KRCS: Változó. Alapvetően gyorsan, de van olyan, hogy egy kisebb méretű képpel akár egy hetet is dolgozom. Van egy egészen nagyméretű, a már említett csodaszarvasos munkám, A legősibb íratlan törvények fallikus diadala című, az egy nap alatt készen lett.
MN: Hány képet készítesz egy évben?
KRCS: Olyan negyven-ötvenet. Persze akad köztük olyan, amit soha nem mutatok meg senkinek.
MN: De ennyi képet nem is lehet eladni!
KRCS: Egyet sem olyan könnyű, hiszen kevesen szeretnének ilyen képeket a kanapéjuk fölé. Érthető is. Van olyan, aki nagyon szereti a képeimet, csak azért nem vesz, mert kisgyereke van.
MN: Akkor mi az "öröklét" megszerzésének útja? A közgyűjtemények?
KRCS: Lehet, bár eddig csak egy svájci magánmúzeum igazgatója vásárolt tőlem. Más nem.
MN: Minden művésznek fontos, hogy megtalálja a saját hangját. A stílusodat direkt sokkolónak szántad?
KRCS: Először nem gondoltam bele, mert volt egy agymenetem, és meg akartam csinálni. Sok festmény annyira érdektelen. Miért ne csinálná az embert azt, ami a fejében van? Persze teljesen hülyének kellett volna lennem, hogy ne mérjem fel, hogy ez ütni fog. Amikor azzal találkoztam, hogy az emberek azt gondolják, megőrültem, és a művek láttán egyből visszahőkölnek és undorodnak tőlük, vagy teljesen elutasítják, esetleg köpködnek rá - akkor rájöttem, hogy a festészet még most is lehet érdekes. És ez nagyon tetszett.
