1988 októberében a Francia Intézet sötét pincegalériájában egymásra hányt hófehér testfragmentumok, levedlett emberburkok, torzók tömegét láttam, egyfajta apokaliptikus víziót, egy modern Herculaneumot, ahol csak a tökéletes nők pusztultak el. A DEPÔt című kiállításon Pauer az 1985-ben megrendezett első szocialista szépségkirálynő-választás versengőinek testéről készült gipszlenyomatokat állította ki. A raktárszerű környezetben elhelyezett héjplasztikák lét nélküli testmaszkoknak tűntek, amit csak szomorúan igazolt vissza a szépségkirálynő öngyilkossága. Akkor még nem tudtam, hogy ki Pauer Gyula, de a kiállításnak komoly szerepe volt abban, hogy kortárs művészettel kezdtem foglalkozni.
Fotó: Hegyi Gábor
A magyarországi neoavantgárd talán legnagyobb mestere egy olyan -izmust hozott létre, amely szükségszerűen túléli önmagát. A képzőművészet ősi hazugságára (azaz a valóság leképzésének illuzórikus voltára) fókuszáló, és azt játékosan demonstráló (felületükön egy valóságosan létező másik tárgy, illetve annak fény-árnyék viszonyait megjelenítő) művek, azaz a manipulált pszeudotárgyak egyszerre voltak önmaguk és önmaguk ellentétei; a leleplezett hamisságból, a létező (a dolog) és a látszat egymással soha nem azonosuló kettősségéből pedig egészen új minőség alakult ki. Ráadásul Pauer sosem tekintette lezártnak a műveit, s nemcsak az alkotói és befogadói oldal felől, hanem az idő szempontjából sem: minden munkájának latens része nemcsak jelene és múltja, hanem a jövője is.
Hogy mi vitte rá a pszeudo létrehozására, szinte mindegy - talán ikertestvére, a ma már szintén halott Miklós létezése inspirálta, talán mestere, Luigi de Battista mellett kapott rá a "hamisításra". Fontosabbnak tűnik, amit az életmű-katalógusába írt Életelbeszélésében mond: "Amikor olvasom [...], hogy a művész kinek dolgozik, magának vagy másnak [...], magamban kuncogok. [Ez] rögtön az első találkozáskor kiderül, mert addig nekem nincs igazi örömöm, amíg nem látom az arcodon ezt az érzést." Művei mögött szinte látjuk is, ahogy ránk kacsint.
"Imádom a társaságot. Emberek nélkül élni nem tudok." Ezért maga köré gyűjtötte őket. A nyolcvanas évek elején a Liget szanatóriumban, majd később péntek esténként az Egyetem téri műteremlakásban nemcsak a Zöld Színpad működött, de vérre menő gombfocimeccsek is folytak. Rengeteg embert ismert, akik tisztelték és szerették - hatalmas tömeg gyűlt össze új műtermének a 70. születésnapjával összekötött megnyitásakor is.
A rendszerváltás után úgy érezte, hogy a pszeudo mögül kicsúszik az ellenzéki, a szocialista rendszer álságosságát felmutató attitűd. Pedig, ahogy Szőke Anikó már igen korán és gondosan dokumentálta, néhány kivételtől eltekintve - ilyen például az 1971-es Marx-Lenin, amely azt demonstrálta, hogy Marx arcát a szakáll kitakarásával Leninné lehet változtatni - a művek túlélték saját korukat, a mai napig új és új értelmezésekkel bővülnek. A hetvenes évek művészetét bemutató bármely kiadványban nyilván megkerülhetetlen a Pszeudo-kocka (1970), a pszeudoelv testet öltött angyalát, a káprázat istennőjét, Mayát "ábrázoló" szobor (1978), a Tüntetőtábla-erdő (1978) vagy a Halál-projekt (1972) szerepeltetése - ebben a kollektív öngyilkosságra felhívott művésztársak manipulált, vörös szemüvegen át egyszerre IGEN-t és NEM-et is mutató cédulákkal szavazhattak. A nyolcvanas évekbeli összefoglalókból sem hiányozhat a fiktív festő, P.É.R.Y Puci munkássága (Rauschenberger Jánossal és Érmezei Zoltánnal).
A pszeudo nem üresedett ki, neki köszönhetjük A torinói lepel szobrát (1991), számos köztéri emlékművet (a legismertebb közülük az id. Antall József rakparton 2005-ben felállított, Dunába lőtt áldozatokra emlékező Cipők a Duna-parton) vagy az "56-os vásznak"-at (1997) is.
2005-ben a Műcsarnokban grandiózus életmű-kiállítás jelezte, hogy elsősorban szobrásznak tartotta magát, de színházi és filmes látvány- és díszlettervezőként is maradandót alkotott, sőt színészként is megállta a helyét (Bereményi Géza 1988-as filmjében, az Eldorádóban 1998-ban elhunyt fiával, Henrikkel együtt szerepelt - lásd képünket), nem beszélve kevésbé ismert, de kifejezetten "pszeudós" költészetéről.
Pauer ugyan halott, de a pszeudo nem halhat meg, mert - mint ez az I. Pszeudo manifesztumban olvasható - "addig egzisztál, míg a látszat igaz tényező". Benne tovább él a művész is, ahogy az elpusztított Tüntetőtábla-erdő egyetlen fennmaradt darabjának korábbi értelmezése is kibővül:
"ÉN OLYAN SZOBROKAT SZERETNÉK
CSINÁLNI KLOTILD AMELYEKET
HA ÍGY ELÁSNAK A JÖVŐBEN
MAGUKTÓL KIKELNEK NE KELL-
JEN HOZZÁJUK BULLDÓZER
SE RÉGÉSZET. FÖLD ALÓL
ALAKÍTSÁK FORMÁLJÁK
A KÖRNYEZETÜKBEN TÖRVÉNYEIKKEL
A TERET"
