Csak a beavatottak ismerik a Bélyegmúzeumot, pedig a Hársfa és Dob utcák sarkán álló „postapalotában” működő gyűjteményt világszerte a legnagyobbak közt tartják számon. Ez volt az első olyan hely, amit (még 1939-ben) tudatosan bélyegmúzeumnak építettek. Egyetlen hatalmas kiállítóterme elsőre teljesen üres: a félmillió bélyeget falba süllyesztett fémkeretes üveglapok között helyezték el, ha látni akarunk valamit, magunknak kell kihúzni a kereteket. Az üres térben viszont időszaki kiállításokat lehet rendezni. Most éppen Kara György grafikusművész tárlata látható, ami magától értetődő, mivel ő az egyik legelismertebb hazai bélyegtervező. De a K4R4 40 – válogatás 4+4+40 év munkáiból címet viselő bemutató nem csak filatéliai vonatkozásai miatt érdekes.
Véletlenül Nagy Testvér
„1953-ban születtem Sztálinvárosban, 1971-ben, Budapesten a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztem, alkalmazott grafika szakon, 1976-ban diplomáztam az Iparművészeti Főiskolán mint tervezőgrafikus, 40 év alatt a szakma szinte minden területén tevékenykedtem” – így fest Kara György életrajza dióhéjban. Egyúttal magyarázat a kiállítás címére is (a másik két 4-es azokra a kezdeti munkákra utal, amelyek a „kisképzőben” és az Iparművészeti Főiskolán készültek), de a „szinte minden”-t is szó szerint kell érteni. Mert amit a tervezőgrafikában el lehet képzelni, az „megvolt” Karának – legyen szó logóról vagy komplett arculatról, apró jelvényről vagy kiállítási látványtervről. De ami a lényeget illeti, azt Pohárnok Mihály mondta a kiállítás megnyitóján: „Egy-egy feladat megoldásánál sohasem a legkényelmesebb utat vagy a szakmai rutin által kínált biztonságot kereste, azt a minimumot, amivel a gyanútlan megrendelő már boldoggá tehető. A léc mindig magasabban volt. (…) Zavarba ejtő, hogy a feladatok, az alkalmazott technikák és formai megoldások sokfélesége ellenére az egész anyagon átsugárzik valami finom karagyuriság.”
| ||
A főiskolai munkáit bemutató tárló előtt egyértelművé válik a hetvenes évek kádári puha diktatúrájának abszurditása. Kara mindenféle következmény nélkül rajzolhatta át a Szabadság-szobor fotóját állapotossá. 1976-os diplomamunkájára, a nagy állami ünnepekre készült plakátsorozatára is megkapta a maga jelesét, miközben elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen művek az utcára kerüljenek. A november 7-i például azt ábrázolja, hogyan nem szabadul meg egy munkás az ötágú csillagtól, amit valójában önmagától vesz át, és ad tovább önmagának az egymás mellé és alá ragasztható, ismétlődő plakátokon.
A hetvenes évek vége felé egyik művén még Lenin is felbukkan. „Rendszeresen voltak pályázatok ünnepi plakátok tervezésére. A nyertes pályaművek nem az utcára kerültek, hanem papírboltok árusították, iskolák és vállalatok faliújság-dekorációinak szánva őket. Többször hívtak pályázatra engem is, de kevés plakátomat fogadták el: az egyik egy szuperközeli Lenin-portré volt, vörös csillagokkal a szemében. A sors iróniája, hogy végül Berecz elvtárs zúzatta be a már kinyomtatott plakátokat, csak néhány mintapéldány úszta meg. Én akkor még nem olvastam Orwellt, az 1984-et, jóval később jelent meg magyarul. Berecz jól ismerhette. Ma már én is egyetértek vele, teljesen úgy fest, mint a Nagy Testvér” – mondja mosolyogva.
A tyúk is madár
Kara nyolcvanas évekbeli munkáit látva egyértelmű, hogy nem szabadna holmi retrózással elintézni az évtizedet. Az alkalmazott grafikában, a formatervezésben a kreativitás aranykora volt ez – annak a különös helyzetnek is köszönhetően, hogy a megrendelők többnyire valutára vadászó, nemzetközi piacra törekvő hazai vállalatok voltak. Kara ekkor került szoros kapcsolatba a Design Centerrel és vezetőjével, Pohárnok Mihállyal, s együttműködésük idején számos kiállítás, katalógus és az Ipari Forma című szakfolyóirat készült a tervei szerint. Három ipari formatervezési triennálét rendeztek akkoriban Székesfehérváron, s mindháromnak ő tervezte a plakátját és kiállításgrafikáját. Az elsőn egy kockát tojó tyúk volt a vezérmotívum, a másodikon egy „technó” robottyúk már valódi tojással, de a harmadikon, az 1990-es utolsón már hiányzik a tojás – jelezve a rendszerváltás utáni magyar ipar sorvadását, az értékelhető színvonalú, hazai gyártású termékek számának csökkenését.
De a rendszerváltás markánsabban is megjelenik a kiállításon. Minden bizonnyal Kara legismertebb munkája az SZDSZ madaras logója, amiről azt hihettük eddig, hogy a rendszerváltás előtt, az illegális stencilgépek idején tervezhették. Sőt ha abból indulunk ki, hogy az MDF tulipános logója Szörényi Levente ötlete alapján született, bárki neve előkerülhetne. Ezért különösen meglepő, amit Kara mond, hogy az SZDSZ nem romantikázott, az akkoriban jellemző amatőrködés helyett 1989-ben kiírtak egy pályázatot. „A kiírásban különböző elképzelések szerepeltek a lyukas zászlótól a »szabadság-egyenlőség-testvériség« hármas gondolatáig. Én olyan terveket készítettem, amelyeknek a madár szabadságszimbólumként volt a főmotívuma, az egyiken például az ’56-os lyukas zászlóból röpült ki. Nem tudom, milyen további pályaművek születtek, de az én vázlataimat fogadták el mint kiindulópontot. Volt köztük három madármotívum még más formában és elrendezésben, mint a végleges változaton, amit viszont pár nap alatt kellett elkészítenem, mivel nagyon kevés idő volt már a »négyigenes« népszavazásig. Utána nekem kellett rohamtempóban megterveznem a népszavazás plakátjait is, aztán a párt 1990-es választási plakátjai jöttek, a »Tudjuk! Merjük! Tesszük!« és a »Van, aki szabadon szereti« szlogenekkel. A 90-es őszi helyhatósági választások grafikai anyagait, majd a 1994-es választások kampányát Nagy Péter kollégámmal és barátommal csináltuk végig.”
| ||
Kara ezt követően nem készített több választási plakátot, pártlogót, a kilencvenes évek további műveit látva úgy tűnik, hogy e „kirándulással” is csak azt bizonyította, hogy ezen a pályán is otthonosan mozog. Akár a többin. Például a Magyar Hitel Bank logóján aranyszarvas virít, mégsem jutna az eszünkbe róla holmi öncélú magyarkodás. De vannak itt könyvek, könyvborítók, dobozok, sőt elegáns kazettagyűjtemény is. Ha nem látnánk, el sem hinnénk, hogy 1993-ban a Magyar Rádió fontosnak találta, hogy József Attila összes versét díszdobozos kazettasorozaton is közkinccsé tegye. Több munka képaláírásán olvasható, hogy szintén grafikus lányaival közösen készítette őket, például Biatorbágy arculatát vagy egy vaskos vitorlázástörténeti könyvet.
A levélszekrény kulcsa
Bélyegeket csak a kilencvenes évek végétől tervez, bár nem rajta múlt, hogy ilyen későn kezdte. „Diploma után néhány évvel bekopogtattam a posta bélyegosztályára, hogy szeretnék bélyeget tervezni, de úgy néztek rám, mint egy marslakóra – mondja. – Akkoriban 5-6 ember tervezett bélyeget, csupa »nagy öreg«, tulajdonképpen kihalásos alapon működött a dolog, reménytelen volt abba a csapatba bekerülni. Eltelt jó tíz év, és 1990-ben megbíztak Molnár Géza fotós kollégámmal a Bélyegmúzeum arculatának elkészítésével, ami színvonalas és szakmailag is sikeres anyag lett. Aztán tovább teltek az évek, és a múzeum igazgatóját, Csegezy Tamásnét kinevezték a Magyar Posta bélyegüzletága vezetőjének, aki megszüntette a korábbi belterjességet, s kinyitotta a kaput a szakma felé. Ma már 50-60-an is lehetünk, akik bélyegtervezőnek mondhatjuk magunkat.”
Karának 1998-ban jelent meg első, Nagy Péterrel közösen tervezett bélyegsora: a Szecesszió, s azóta a Magyar Posta állandó szerzője. Az egyszerűbb kivitelű, két színnyomású forgalmi bélyegektől a bonyolult nyomdai eljárásokat igénylő blokkokig, kisívekig a műfaj szinte minden területén kamatoztathatta tudását. 2010-ben – Reich Károly Vackor-rajzait „bélyegesítve” – ő nyerte „Az év Európa-bélyege” szavazást. Három alkalommal a Magyar Posta Művészeti Díját is megkapta, sőt a Magyar Szentek és Boldogok I. (Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót ábrázoló oltárkép alapján készült) kisívével 2013-ban Bécsben elnyerte a WIPA (Wiener Internationale Postwertzeichen Ausstellung) A Világ Legszebb Bélyege nagydíját, amit a bélyegtervezés Oscar-díjának is neveznek. A díjat első alkalommal kapta magyar bélyeg.
„Ez nem színészet, itt nem lehet szerepálmom, a témákat nem én találom ki. Ha pályázatra hívnak, a lehető legjobb tervet igyekszem megcsinálni, és vagy nyerek, vagy nem. Szeretnék még néhány inspiráló témát megnyerni” – jegyzi meg a bélyegtervezéssel kapcsolatban, az életművet pedig így foglalja össze: „Hiányérzetem nincs, sokféle munkát csináltam, sokfajta cég, ember megbízására, mindig mások szekerét tolva, mivel ez a szakma lényege. Soha nem gondoltam önálló kiállításra, ez a mostani is úgy lett, hogy 26 év után újra megnyertem a Bélyegmúzeum arculatának pályázatát, és jutalmul kaptam a lehetőséget. Persze nagyon örülök, de furcsa így együtt látni a munkáimat. Nekem olyan, mintha 20-30 ember csoportos kiállítása lenne, ami nem baj, mivel minden munkánál igyekeztem más módon, más stílusban dolgozni, kaland volt belebújni valamilyen új bőrbe. Hogy mit szeretnék még? Talán a magam kedvére, »belső« felkérésre dolgozni, s belebújni végre a saját bőrömbe is.”
A kiállítás a Bélyegmúzeumban (Bp. VII., Hársfa u. 47.) szeptember 25-ig tekinthető meg.
