Két évvel ezelőtt az ember egy globális szappanopera szemlélőjének érezhette magát az egykori hajógyári szerelőcsarnokokban. Az Arsenale-ban a tömeg a kulturális központok, egymást überelő felhőkarcolók, városrésznyi lakónegyedek makettjei között méricskélt, csettintett és fitymált, sugdosott és szembedicsért - és nem valószínű, hogy ez a kétévente ismétlődő rituálé egyhamar elveszítené a csáberejét. Mint ahogyan a fejlesztők sem fáradtak bele, hogy mind agyafúrtabb ikonikus építményekkel és mind hangzatosabb nevű szerzőikkel pozicionálják magukat a piacon (a kezdet: Bilbao, Guggenheim Múzeum, a la Frank Gehry). De az biztos, hogy az esztétikum - aminek uralmát a mindig kissé konzervatívra hangolt velencei biennále csak megerősíti - nem a legtöbb, ami az építészetből ma kihozható. Tanúság erre a magyar pavilon kiállítása is - de előbb séta.
Az idei biennálét más pályára helyezi már a központi kiállítás is az Arsenale-ban (City. Architecture and Society). Építészet alig látható itt, viszont dívik a szociológia. Nyilván azért is, mert kivételesen nem építész, hanem urbanista, a londoni főpolgármester tanácsadója, Richard Burdett lett a kurátora.
Arsenale - katalógus
Középpontjába az új, 10-20 millió lakos feletti mega- és metavárosok kerültek, és egy előrejelzés, miszerint 2050-re a Föld lakosságának háromnegyede ezeken a túlburjánzó urbánus vidékeken fog élni. De gondnak elég az is, hogy a fele már most ott lakik - ezt fejtegeti a kiállítás háromszáz méter hosszúságban, a globális urbanizációs robbanás 16 kiválasztott gócpontján keresztül, Sanghajtól Londonon át Sao Paulóig. Aztán a mobilizációs, demográfiai mutatók változása, a történeti áttekintések katalógusa végén - amikorra az ember úgy érzi, már mind a tizenhat városban megfordult lakásigénylőként - valahogy a nyugati világ kályhájához kavarodik vissza, és megmondja a frankót: az építészet is felelős azért, hogy a város, amikor a globális áramlatok hatására szétfeszíti saját kereteit, még inkább a demokrácia, a tolerancia és a fenntarthatóság helye legyen. A kérdés: hogyan? Na, erre a biennále sem tudja a választ.
Giardini - csendes beintés
Ha az ember aztán átsétál a nemzeti pavilonokhoz a Giardinibe, az űrperspektívát az egyes kiállításoknak a Cities kiállítással sokszor vitába szálló asszociációs dömpingje váltja fel. A venezuelai pavilon például kiabáló eszköztelenséggel - néhány olcsó, vászonra felhúzott, barriókat ábrázoló pixeles fotóval és két mondattal - kéri, hogy a fejlett világ a nyugati receptek rájuk erőltetése helyett hagyja őket megoldani a saját problémáikat a maguk eszközeivel. Csendes beintés ez a London School of Economicsból vezérelt prominens kutatócsoportnak, amelynek munkájából a központi kiállítás kiindult. Az új terekért, piacokért folytatott pozícióharc történetesen éppen a venezuelai pavilonnal szemben öltött testet, ahol (hangsúlyozottan előkelő) dán egyetemek hallgatói mutatták be, hogyan siettek a globalizáció kihívásaival szembesülő Kína segítségére. A (nem kevésbé válogatott) kínaiak beleadták a helyi hagyományaikat, a dánok pedig kivitték a környezettudatos technológiáikat, hogy most alig leplezett arroganciával körbehordozzák az eredményt a Velencéből induló vándorkiállításon. Ám a szimbolikus térfoglalás itt sem ér véget: a spanyol pavilonban az építésznők harci alakulatba rendeződve sorakoztak fel a kozmetikai szalonra emlékeztető, steril fehérségű térben, és mindannyian saját monitorról, szinkronban (sag schon, spanyolul) adták elő gondolataikat.
De a giardinibeli ötven nemzeti kiállítás leginkább azzal birkózik, hogyan irányítsa magára a közönség figyelmét, amely a legnagyobb intenzitással mégiscsak önmagára kíváncsi.
Át lehet például alakítani a pavilont. Teszik ezt a németek, akik alternatív útvonalat kínálnak a tetőn keresztül vezető állványzaton, a velencei tetőteraszok, "altanák" mintájára. Németország mostanra túljutott a nagy új beépítéseken, és úgy látszik, megcsömörlött a sztárépítészek műveitől; az idén - a kiállításon legalábbis - a régebbi városanyagból dolgozik. Kisebb projektek, kiegészítések, izgalmas, szoft kísérletek bújnak elő a felcsapható fedelű kasztnikból, pl. fürdőhajó a Spree-parton, mobil hotelszobák vagy Berlin szagportréja. Az állványzat a túloldali épületben a franciáknak is eszükbe jutott - és a prímet ők vitték el. Ők az építészetről való szövegelés helyett közösségi használatra bocsátották a házat, tejben-vajban fürdetve szegény megfáradt látogatókat: szauna és medence a tetőn, kilátás a kertben elszórt pavilonokra és a tengerre, napozóágyak a ház előtt. A benti dj-pultot, állványkonyhát és állványbárt minden éjjel más banda nyüstölte agyon (olyannyira, hogy a magyar-francia paprikáscsirketor után hatóságilag korlátozták az építészet és közösség egységét demonstráló kísérletet). A britek az idén szintén megelégelték a mainstreamet - nem véletlenül engednek be a hátsó ajtón -, és egy volt iparvárost, Sheffieldet tolták előre.
A hardcore építészetről azért nem lehet csak úgy lejönni, bárhogy is hangol erre a biennále. Mert a legtöbben maradtak a kaptafánál: kipakolták, amijük volt - s ez azért belátható időn belül a legedzettebb biennálézóknál is elszakítja a cérnát. Hogy a magyar kiállítás hátat fordít ennek a trendnek, és egyúttal saját, hazamutogató-frakciózó hagyományát is meghazudtolja (jó, egy kivétel volt: éppen tíz évvel ezelőtt Bachman Gábor kiállítása), attól láthatóan fellélegzett mindenki, aki betette a lábát Maróti Géza szecessziós épületébe. Persze akadtak, akik csak elvonultak előtte, például fájdalom, de az aktuális tündöklő, Zaha Hadid (aki majdnem épített Budapesten is, bizony) és kísérete nem harapott rá az őket kínai-magyar felirattal köszöntő Re:orient - rejtett hálózatok architektúrája című kiállításra. Noha ő nem, azért más igen: a megnyitók és sztárépítész-beszélgetések által tagolt idő közeiben nagy hullámokban csorogtak be az emberek - és vették az adást.
Magyar-kínai haszonélvezet
És az adás alapvetően arról szólt, hogy hogyan lehet - építészként - hasznát venni annak az irgalmatlan mennyiségű kelet-ázsiai tárgynak, rövid életű elektronikus kütyünek, olcsó műanyag játéknak, giccsnek, ami a globális piacról elkerülhetetlenül beömlik a hétköznapjainkba, anélkül, hogy észrevennénk? Hogyan lehet hozzányúlni egy jelentős, de teljesen ismeretlen kisebbség kultúrájához? Némiképp leegyszerűsítve a dolgot: a kiállítás az alapanyagok - Kínából behajózott plasztikpingvinek, elektromos kisautók, műanyag páfrányok ezreinek - szétcincálásával és átkomponálásával kommunikáló tereket hoz létre, történjen az fény, hang vagy mágneses hullámok révén (koordinátor: Somlai-Fischer Szabolcs). A bejáratnál egy klasszikusra emlékeztető elem fogad: fal, csakhogy a téglák műgyantába öntött macskák lennének, amelyeket egy határozott ütéssel lehet szemvillogtatásra és nyávogásra ösztökélni. A rádiólugas - ruhaszárítókra erősített adó-vevő pingvinek - a környezetben érzékelt mozgás sűrűsége szerint hoz létre zajokat, míg a hangtér egy zajgyűjteményt komponál újra, amit jórészt a kutatás során bejárt terepeken - kínai piacokon, általános iskolákban - gyűjtöttek.
A projekt fél évvel ezelőtt a Budapesten élő kínai közösség kutatásától indult, aztán a fiatal építészekből, képző- és médiaművészekből, szociológusokból, sinológusokból összeálló csapat végül a piaci árudömpingnél, a kelet-ázsiai közösségek számunkra legmarkánsabb kézjegyénél és annak invenciózus újrafelhasználásánál kötött ki. A terv alakulását a nyár során rendszeres prezentációkon lehetett követni, aztán az egész - a terepmunkák dokumentációjával és az installációk keletkezéstörténetével együtt - bevonult a katalógusba és fel a www.reorient.hu honlapra (előbbit a projekt-főkoordinátor Nemes Attila, utóbbit Szemerey Samu koordinátor szerkesztette).
Szinte forradalom
Velencében nem rejtették véka alá, hogy az építészet mennyire küzd azzal, hogy hagyományos eszközeivel nem tud hozzászólni az új városok kihívásaihoz - legyen az a szegénység, a tömeges lakásigény, a környezetszennyezés, a nyilvános terek vagy a globális kommunikációs technológiák. Ugyanakkor újat sem hoz ott, ahol lehetne, hiszen az új városok Dubaitól Pekingig ugyanazoknak a paneleknek az extrém módon felnagyított változataival - felhőkarcoló, bevásárlóközpont stb. - dolgoznak, amelyek már Nyugaton is kiürültek. Ebben a helyzetben, egy eliteken nevelkedett körben azt mondani, hogy "légy kreatív, használd, ami van, csinálj olcsóból jót" stb. hovatovább forradalmi felhívás. Azért is, mert a nagy magyar építészek szemléi után mostantól nehéz lesz elsiklani a tény mellett, hogy megjelent egy fiatal és teljesen másképpen gondolkodó építészgeneráció. Volt benne rizikó, mert az idén sem maradt el a kurátori kiírást kísérő kisbotrány: a pályázat eredménytelen volt, ezután Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója saját hatáskörben döntött az új forgatókönyv mellett, miszerint nem jelölt ki kurátort, hanem nyitott folyamatként, csapatmunkaként aposztrofálta az egészet - és milyen jól tette.
Megtekinthető: szeptember 10.-november 19.
