Diszharmónia (Hangfoglalás)

  • Greff András
  • 2006. szeptember 21.

Képzőművészet

Több mint ötven koncert, egy sor konferencia és több szekérderéknyi kiállított hangszer - papíron ilyen frankón mutat a csütörtöktől szombatig lefutott első magyar zenei szemle mérlege. A Jövő Házában ugyanakkor a keserűségért sem kellett a szomszédba menni.
Több mint ötven koncert, egy sor konferencia és több szekérderéknyi kiállított hangszer - papíron ilyen frankón mutat a csütörtöktől szombatig lefutott első magyar zenei szemle mérlege. A Jövő Házában ugyanakkor a keserűségért sem kellett a szomszédba menni.

Az éppen egy éve megalakult, elsősorban zenekaraink külföldi érvényesülését elősegítő Magyar Zenei Exportiroda vezetői számára a hollandok januári EuroSonicja adta a legfőbb ösztönzést egy olyan rendezvényhez, amely lehetőséget ad az ambiciózusabb együtteseknek, hogy úgynevezett showcase-koncerteken megmutathassák magukat a szakmának (kiadóknak és koncertszervezőknek, menedzsereknek és a sajtónak). Mivel a Hangszeresek Országos Szövetsége is az ügy mellé állt, a magyar változat átfogó hangszerkiállítással bővült. A minden évben megrendezett groningeni szemle egyúttal a Hangfoglalás vágyott jövőbeli formáját is kirajzolta: amennyiben rendszeressé tudna válni, a szervezők az idén még - egy cseh és egy szlovák bandát leszámítva - lokális felhozatalt éppúgy nemzetközivé, de legalábbis regionálissá duzzasztanák, mint amilyenné az évek során a magukét alakították a jó hollandik. Amihez a kontinens számos zenei exportirodájával való szorosabb együttműködés lenne a kulcs: a Backyard Babiest (lásd interjúnkat Svéd arcél címmel) már idén is a svéd testvérszervezet segítségével sikerült a rendezvény záróbulijára csábítani. Az eseményre regisztrált a közép-európai régió hetven kiadója csakúgy, mint a jelentősebb európai fesztiválok (Glastonbury, Roskilde) tehetségvadászai, ami kezdetnek szerfölött biztató - más kérdés, hogy a pénteki bemutatókoncerteken színüket sem lehetett látni aztán. Ám mielőtt erre rátérnék, kocogjunk egy kört a konferenciák körül.

A három nap alatt öt darab kilencvenperces szakmai beszélgetés szolgált arra, hogy résztvevői körbejárják a nyári fesztiválok, a jogvédelem, a tehetségkutatás, a zenei menedzsment és a PANKKK-program kérdéses aspektusait, de már a csütörtöki első, fesztiválos kűr elég volt ahhoz, hogy elvegye a kedvemet a továbbiaktól. Amikor a nagyobb zenei rendezvények képviselői épp nem egymás diszkrét baszogatásával meg vajszínű, "kicsi az ország" típusú közhelyekkel foglalták el magukat, a diskurzus kókasztó mellékvágányokon zötyögött: régi vesszőparipánk, a külföldi headlinerek nívója szóba sem került, az pedig, hogy hosszú évek óta miért ugyanaz a négy-öt magyar zenekar foglalja el az összes számottevő fesztivál főműsoridejét, nyilvánvalóan messze túlmutat a szervezők megkötött kezein - az e tárgykörben illetékes rádiós vagy tévés műsorszerkesztők közül persze egy sem volt jelen.

Szombaton ellenben, mikor a PANKKK volt terítéken, kiderült, hogy egy téma épeszű módon is kivesézhető: ez a példaértékűen indulatmentes, jól moderált, számos vidéki klub vezetőjével kizárólag releváns gyakorlati problémákra (mint az adminisztráció kalandos körei vagy a támogatottak csoportjának lehetséges megnövelése) koncentráló beszélgetés a három nap tán legeredményesebb másfél órája volt. A legnagyobb figyelem persze az Oktatási és Kulturális Minisztériumot képviselő Újfalusi Gábort kísérte - a Hangfoglalás előtti napokban még masszív szívóágról szóltak a hírek, de most határozottan úgy tűnik, hogy a program mégsem marad ki a jövő évi költségvetésből. A klubtámogatási része legalábbis semmiképpen, jóllehet erre a célra 2007 és 2008 januárja között immár csupán százmillió állami forint lesz elkülönítve, éppen a fele az idei összegnek. Újfalusi szerint ennél többet ebben az évben sem sikerült kiosztani, legkivált, mert számos klub képtelennek mutatkozott a támogatáshoz szükséges feltételek (évi tizenkét élő koncert, ebből legalább kettő amatőr zenekaré) teljesítésére. A kritériumok érintetlenül maradnak, és továbbra is csak vidéki klubok igényelhetik a támogatást - e pillanatban ennyi tetszik tutinak, a többi miatt még javában gyúrják egymást a felek.

*

Ami a bemutatókoncerteket illeti, a péntek volt az én napom: aznap déltől késő éjszakáig, ha jól számolom, egy cseh (a Khoiba) és tizenhét magyar rock- és elektronikus zenekar váltotta egymást a Teátrum tágas terében álló két színpadon. A Megasztár elődöntőiről ismerős teremben összehordott technikán és az azt kezelő gárdán semmi sem múlt: ilyen profi keveréssel, ennyire klassz fényekkel baromi ritkán hozza össze a sors ezeket a bandákat. Szóval le a kalappal, s a kínálat is kedvemre való volt: a sor a lazább indie-től (EZ Basic, Moog, Óriás) a korszerű metálig (VL45, Wackor, Sun Workshop) kígyózott - csupa vitális, ifjabb társaság, kár, hogy az érdeklődők csak a nevüket tudhatták meg: elképesztő, de semmiféle bédekker nem készült ehhez a szekcióhoz. Na, nem mintha lett volna publikum: a színpadok előtt este kilenc tájt, amikor odébbálltam, legföljebb ötven ember lebzselt, jobbára ugyanazok az arcok, akik a klubokban is tartják a lelket ezekben a zenekarokban, szóval éppen azok nem jelentek meg, akik számára a fellépéseket összehozták. Szuper. A külföldi kollégáknak bizonyára akadt jobb dolguk is, a mieinket meg sosem kell félteni, ha a kibúvók keresése a pálya; az is megeshet persze, hogy a szervezők elcsellóztak valamit a promóció körül. Végül is tökmindegy: akármi oka volt is, ezeknek a szimpatikus brigádoknak onnan a színpadról megint csak azzal a brutális közönnyel kellett szembenézniük, amit az ismerőssége tesz igazán elszomorítóvá.

Jövő Háza Központ, szeptember 14-16.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.