Magyar Narancs: Hogyan kezdtél művészettel, divattal foglalkozni?
Jaszja Homenko: Egyértelmű volt, hogy a művészet érdekel, művészcsaládból származom, már a dédszüleim is alkotó emberek voltak. Szinte minden családtagom a nemzeti művészeti akadémián végzett, viszont amikor rám került a sor, már nagyon megosztó volt ennek az intézménynek a megítélése, hiszen nem jeleskedett innovatív módszerekben, és az egész művészeti közeg bizonytalan és rossz volt. Nem akartam szélmalomharcot vívni, ezért a divattervezés mellett döntöttem, amiben szerepet játszott a szülői akarat is. Végül nem tetszett ez az irány, de 16 évesen nem feltétlenül látod világosan, hogy mivel akarsz egy életen át foglalkozni. Alkalmazkodtam hát, megtanultam a technológiát, és rájöttem, hogy az elsajátított technikákat más területen is tudom alkalmazni. 2011-ben kezdtem ruhákat tervezni; ez egy nagyon menő, felfutó időszak volt az ukrán designéletben. Akkoriban kezdett a színtér kialakulni, arcot kapni, új nevek, új trendek jelentek meg, új divatkorszak kezdődött. Akkor érkeztek először külföldi újságírók Kijivbe.
A régi, fellengzős lokalizmus, a kisvárosiasság nem uralta már a piacot, kialakult egy klassz, fiatal tervezőkből álló közösség. Nagyszerű időszak volt: hihetetlen perspektívák, kurázsi, utazások. És lojális, támogató közönség. Nagyon inspiráló, előrevivő volt ez az együttlét. A Majdan után elkezdett átalakulni, egyre inkább Instagram-sztoris lett a közeg. Minden látványosan fejlődött, a helyi kézművesség átalakult. A helyi termelés és a piac elkezdett erőteljesen terjeszkedni, ami még inkább felgyorsult a háború után. A piac jelenleg túltelített. Tömegek kezdtek érdeklődni a hazai termékek iránt, a piac ehhez igazodott, ami azzal jár, hogy a kezdeti varázs elillant. Az önkifejezés szabadsága, a közvetlenség, ami a kezdetekkor az egész szcénára jellemző volt, eltűnt. Az újrahasznosítás trendivé vált, ami számomra különösen frusztráló volt. Sokan meghamisították az alapgondolatot, a termelésből kiveszett a kísérletezés és a játékosság. A ruhák már nem okoztak akkora örömet, egy szükséges, hiábavaló lépéssé vált a ruhatervezés ahhoz, hogy alternatívát találjak az önkifejezésben. Elkezdtem pszichológiával foglalkozni, hogy megértsem például azt is, miért akarnak az emberek állandóan vásárolni. Elképzelhető, hogy ez a tömeges vásárlási reflex egy automatikus megnyilvánulás, s egyfajta belső feldolgozatlan lelkiállapotra utal. Nem csodálkoztam annyira ezen, hiszen magamon is láttam jeleket: ha valami problémám akad, kényszeresen krémet kell vennem. Azonnal, bármi is történjék. Ha drága, az azt jelenti számomra, hogy nagyra értékelem magam, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem is az én bőrtípusomnak megfelelő. Egyfajta küldetésnek éreztem, hogy a divatvilágban beszéljünk minderről, de nem kaptam sem megerősítést, sem megértést.
MN: Hogyan definiálod most magad?
JH: Művészként. Továbbra sem hiszem, hogy jelenleg tervezőként pozicionálhatnám magam, mert jobban érdekel az ötlet maga, mint a termék. Az mozgat meg, hogyan lehet az adott ötletet megvalósítani. Sok olyan kérdést is feszegetek, amelyek szemben állnak a fogyasztás kultúrájával, és ez művészi szemlélet inkább. A problémák, nem pedig a produktumok vannak a tervezéseim fókuszában.
MN: Hogyan hatott erre a folyamatra a háború?
JH: Sokáig olyan érzésünk volt, mintha csak keleten lenne háború, minket nem ért el. Sokan együtt dolgoztak az oroszokkal, aktívak voltak a kereskedelmi kapcsolatok is. Oroszországba utaztunk rendszeresen, orosz kiadványokban is publikáltunk, és valahogy nagyon felületesen fogtuk fel az egészet. Nagyon furcsa erre visszagondolni. A rengeteg halál, a pusztulás közvetlensége döbbentette rá az embereket, hogy valójában nincs ennyi időnk. Ha meg akarsz csinálni dolgokat, akkor most kell megtenned.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
