Képzőművészet

A közkeletű vélekedés szerint Verlaine írt ´szi sanzon című verset, és hogy a fordítóé mennyire hálátlan munka, már ebből kiderül, Verlaine ugyanis nem tudott magyarul. Illő tehát, hogy megtáboroztassák fordítóikat a mai magyar Verlaine-ek.

Forgách András, az egyszemélyes válogatóbizottság közel százhúsz előadásból választott ki összesen tizenhatot - hét nagyot és kilenc kisebbet. Ember nincs, aki teljesen jóváhagyná a listáját (én sem), de hát ez normális, azért ő, egyedül, hogy vigye a balhét, ha úgy alakul. Úgy alakult. De alakulhatott volna-e másképp?

AVárosi Színház megnyitó hangversenye egyrészt koncert volt, másrészt - mondjuk így - társadalmi esemény. Lehetséges, hogy mégiscsak két Magyarország létezik, és ha igen, akkor június 16-án bizonyosan ama másik, jelen állás szerint a hídembermentes képviseltette magát. Felvonulás volt ez, "tüntetés"; megjelent a budapesti créme de la créme, pontosabban még annak is a krémje - noha a három szellemfejedelem közül ezúttal csak Esterházy ült a nézőtéren. Ott volt Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, a hetvenéves Eörsi István (a legradikálisabb óriáscsecsemő, aki szemmel láthatóan olyan kondícióban van, mint teszem azt, Ko..., elnézést, mint Juan Pablo Chacón), Fodor Géza, Závada Pál, Balassa Péter, Jovánovics György, Vidovszky László, Bächer Iván, Margócsy István - szóval mindenki. Az akaratlan és tökéletesen

VIII. kerületében, az egykori Józsefvárosi Színház épületében. Ennyi biztos. Minden, ami ezután következik, bizonytalan.

Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az

Végre Budapesten is láthatók Birkás Ákos új képei. A Liszt Ferenc téri kiállítást nagy várakozás előzte meg, hiszen a külföldi bemutatkozásokat követően itthon is elterjedt: "Birkás váltott." Ha valaki figyelemmel kísérte munkáit, persze eddig is követhette az elmozdulásokat, az újabb és újabb kísérleteket, de kétségtelen, hogy hosszú idő után ezek a darabok jeleznek egy radikálisabb váltást, pontosabban változást.

Kicsit vagy nagyon, ez még kérdés. Emléktáblácska, szerkesztői kéznyomok gipszben, közben laza és kissé melankolikus emlékezés a lapra, öniróniával, jópofa beszólásokkal, kedélyes anekdotákkal és néha vaskos humorral. Ebben Ficsku Pál a legszórakoztatóbb - akadt, aki meg is jegyezte: "jobb szóban, mint írásban" -, de Peer Krisztián is nagyon jó volt, saját maga utólagos, ám tárgyilagos értékelése szerint. Nem szeretnék bennfenteskedni, sem (maradék) csokinyuszikat osztogatni:

Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)

Francia filmnapok, április 19-május 2.

Magyar Narancs: Mi fogta meg ebben a történetben annyira, hogy úgy gondolta, érdemes rá négy évet áldoznia az életéből?

Mert ugye, micsoda adomány 1926-ban születni, kitűnő tanulónak lenni, 1944-ben érettségizni, sárga csillagot hordani, iskolapadból munkaszolgálatba, onnan Németország felé tartó konvojba kerülni, innen női ruhában megszökni, ostrom alatt bujkálni, háborút túlélni, filmes iskolába járni, az 50-es években filmrendezővé válni, majd stúdióvezetővé és főiskolai tanárrá, "Herskó-osztályokat" indítani, a 60-as években a magyar filmszakma tótumfaktumánál, azaz Aczél elvtársnál a filmes szakma kijárójának lenni, a sikerek csúcsán, 1970-ben Svédországba emigrálni, s ezzel a magyar filmes és nem filmes társadalmat megdöbbenteni, "ellenséggé, árulóvá" válni, 44 évesen svédül megtanulni, svéd filmfőiskolai tanárrá, rektorrá előlépni, a 90-es évektől rendszeresen haza-hazajárogatni, az itteni főiskolán ismét tanítani, közben mások filmjében emblematikusan feltűnni?

Kültelki, városszéli, örökké szedelődzködő, családias hagyomány a mutatványosoké: vándorok inkább, mint kozmopoliták. Műsoruk gyakran alkalmi. Giga-világunkban viszont fényűző technikai kóklerség uralkodik. Minden egyes David Copperfield-megaszám (mondjuk áthatol a kínai falon) vagy a hollywoodiak pirotechnikai és kaszkadőr-attakjai egy lövetben teszik taccsra gyerekkorunk toplák utazó cirkuszait. Las Vegas by night többet "nyújt", mint valaha a háromporondos Circo Medrano. S a virtualitás programjában mi magunk leszünk kivitelezői az előszörre bakis, majd utána tökéletes tripla szaltónak (háló nélkül).