Ahhoz, hogy megértsük: nem pusztán arról van szó, hogy a jellegzetes, már-már védjegyének számító tojásdad forma festését felváltotta a fej portrészerű ábrázolása, végig kell gondolnunk, mit/miért tartott meg, mit/miért hagyott el, és mit tett hozzá eddigi festészeti elgondolásaihoz. Az első kérdésre rögtön többrétű a válasz. Első megközelítésben maradjunk egy általános érvényű igazságnál: egy művész életművében, különösen, ha már egy kiforrott életműről van szó, az előzmény nélküli változtatás nehezen érthető, leginkább az eddigi munkásság megtagadásaként fogja fel az új munkák szemlélője. Viszont az állandó újító kísérletek, problémafelvetések nélkül a művek sekélyesekké, üresekké válhatnak. A művészek nem feltétlenül erre figyelve, de jó esetben úgy dolgoznak, hogy ezt a két szélsőséget elkerüljék. Elkészül egy munka - amit egy lépésként lehet értelmezni az előzőek viszonylatában -, ez a darab újabb problémákat vet fel, utána újabb variációk születnek megoldásként. A művész ilyenkor szinte körbejár,
letapogat egy ismeretlen területet
Időnként szükségét érzi, hogy tágítsa a kört, kísérletbe kezd, eddig nem használt elemeket is bevon a munkáiba, ez kívülről nézve néha meglepő, de a folyamat struktúráját ismerő számára logikus lépés. Valószínűleg egy ilyen vagy ehhez hasonló folyamat zajlott le e kiállítást megelőzően Birkás Ákos műtermében is. De nézzük meg, hogy ebben az esetben mi az, ami szorosan kötődik az ezt megelőző munkákhoz. Mint eddig oly gyakran, a képek itt is két, egymásra csúsztatott darabból állnak. Birkás eddig is foglalkozott az összetolt és a széthúzott formákkal. A széthúzásnál keletkezett hézag része lett a képnek. Kísérletezett, mekkora a legnagyobb távolság, amit a kép még "elbír", még kiegyensúlyozott egész marad. A korábbi összetolt munkáknál ezzel éppen ellenkező módon egyfajta mozgalmasság volt a cél, meddig lehet fokozni az egymásra tolt képek közötti feszültséget, hogy az ne menjen az egység kárára. A Knoll Galériában kiállított képek már nemcsak a formák mozgása miatt "nyugtalanok", hanem a két részen ábrázolt dolog különbsége miatt is. Mind a kettőn arcképet láthatunk, de különböző emberekét, néha még a nemük sem azonos. Az egyik tábla hangsúlyozottan takarja a másikat, és ha a találkozásuknál a keletkezett rés mögé bepillantunk, láthatjuk, hogy az "alul" vagy inkább "hátul" elhelyezkedő arc még egy darabig folytatódik. Ez nem egy fél arc tehát, mint a felső, több annál, a kitakart részen is megfestett a felület. Egy nem látható harmadik szem hátulról nézi a másik felet. A munkán van egy megfestett, de elrejtett sáv, egy harmadarc. A galéria bal oldali kicsi termében függő munkán ezt a sávot a kép többi részétől eltérő módon festette meg. E a megfigyelés nem is annyira elméletileg fontos, inkább
Birkás munkamódszeréről árulkodik
Korábbi munkáinál tudjuk, hogy szinte gyúrta a vastag festékréteget, itt azonban nem használt durva faktúrát, első pillanatban úgy tűnt, a fotók alapján készült táblákon bravúros könnyedséggel kerültek egymás mellé a színfoltok. A két fél "egybegyúrásáról", a munka folyamatáról pusztán ezek a sávok árulkodnak. Az összedolgozás olyannyira sikerült, hogy hiába látjuk, hogy a két arcfélen teljesen különböző emberek szerepelnek, hiába eltérő színhatásaiban a két rész, mégis szerves egységnek érezzük. Sokkal valóságszerűbbek ezek az arcképek, mint a pszichológia- tankönyvekből ismert ábrák, ahol egy fél arcot függőleges tengely mentén tükröznek. Az emberi arctól idegen a tökéletes szimmetria, a képek kompozícióikban nagyon érzékenyen is kerülik ezt; a szem-, orr-, szájtengelyek gyakran elmozdulnak, a váll mindig csak az egyik oldalon jelenik meg, a másik oldalon ezzel ellentétben a nyakkal vagy a hajjal, de mindig alulra fut ki forma. A két tábla alsó élei sem illesztődnek egy egyenesre, az egyik mindig lejjebb van kicsit. Ezt az enyhe kibillentést, lebegést a színhasználattal is erősíti. A színek helyenként kétségtelenül erőteljesek, összességükben mégis van valami transzparensjelleg. A hátterek a törésvonalnál a haj és a nyak miatt nem találkoznak, nem ölelik körül a fejet, kis felületeket fednek be. Annak ellenére, hogy a takarás elvileg egy erős tériséget jelöl, a színhasználat miatt nem érezzük úgy, hogy az egyik arcfél hátrébb volna, bárhonnan is nézzük a képet. Messziről egységesnek tűnik, egész közel lépve az a térfél ugrik előre, amelyikhez közelebb állunk, vagy amelyikre fokuszálunk. A furcsa téri helyzet folytonos mozgásra készteti a szemünket, így a képek nagy méretük ellenére sem zúdulnak ránk. Birkás Ákos Forgács Évával folytatott levelezésében (Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, katalógus, 1994) maga írja, hogy "a felület nagysága fokozta a forma kétértelműségét" - a kétértelműségről, jobban mondva a többértelműségről Birkás nem mond le, és mivel a nagyságot megtartotta, a forma azonban
nem absztrakt többé,
a feszültség megmaradásának eléréséhez szükség volt még egy változtatásra, a súlyos, testes színek felcserélésére.
A képen szereplőket fél arcuk alapján is könnyen felismerhetnénk, ha az utcán szembejönnének velünk, de a munkákra mégsem mondhatjuk, hogy a modellekről készült portrék. Két különböző embernek nem lehet közös portréja. Birkás Ákos nem valakit ábrázol, hanem éppúgy mint eddig, az ovális formával univerzális emberképet tár elénk.
Új képek - Birkás Ákos kiállítása 2001. június 2-ig tekinthető meg a Knoll Galériában (Bp. VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva: keddtől péntekig 14-18.30, szombaton 11-14 óra között
