Kiállítás

Új arc

Birkás Ákos Képei a Knoll Galériában

  • Radák Eszter
  • 2001. május 17.

Képzőművészet

Végre Budapesten is láthatók Birkás Ákos új képei. A Liszt Ferenc téri kiállítást nagy várakozás előzte meg, hiszen a külföldi bemutatkozásokat követően itthon is elterjedt: "Birkás váltott." Ha valaki figyelemmel kísérte munkáit, persze eddig is követhette az elmozdulásokat, az újabb és újabb kísérleteket, de kétségtelen, hogy hosszú idő után ezek a darabok jeleznek egy radikálisabb váltást, pontosabban változást.

Ahhoz, hogy megértsük: nem pusztán arról van szó, hogy a jellegzetes, már-már védjegyének számító tojásdad forma festését felváltotta a fej portrészerű ábrázolása, végig kell gondolnunk, mit/miért tartott meg, mit/miért hagyott el, és mit tett hozzá eddigi festészeti elgondolásaihoz. Az első kérdésre rögtön többrétű a válasz. Első megközelítésben maradjunk egy általános érvényű igazságnál: egy művész életművében, különösen, ha már egy kiforrott életműről van szó, az előzmény nélküli változtatás nehezen érthető, leginkább az eddigi munkásság megtagadásaként fogja fel az új munkák szemlélője. Viszont az állandó újító kísérletek, problémafelvetések nélkül a művek sekélyesekké, üresekké válhatnak. A művészek nem feltétlenül erre figyelve, de jó esetben úgy dolgoznak, hogy ezt a két szélsőséget elkerüljék. Elkészül egy munka - amit egy lépésként lehet értelmezni az előzőek viszonylatában -, ez a darab újabb problémákat vet fel, utána újabb variációk születnek megoldásként. A művész ilyenkor szinte körbejár,

letapogat egy ismeretlen területet

Időnként szükségét érzi, hogy tágítsa a kört, kísérletbe kezd, eddig nem használt elemeket is bevon a munkáiba, ez kívülről nézve néha meglepő, de a folyamat struktúráját ismerő számára logikus lépés. Valószínűleg egy ilyen vagy ehhez hasonló folyamat zajlott le e kiállítást megelőzően Birkás Ákos műtermében is. De nézzük meg, hogy ebben az esetben mi az, ami szorosan kötődik az ezt megelőző munkákhoz. Mint eddig oly gyakran, a képek itt is két, egymásra csúsztatott darabból állnak. Birkás eddig is foglalkozott az összetolt és a széthúzott formákkal. A széthúzásnál keletkezett hézag része lett a képnek. Kísérletezett, mekkora a legnagyobb távolság, amit a kép még "elbír", még kiegyensúlyozott egész marad. A korábbi összetolt munkáknál ezzel éppen ellenkező módon egyfajta mozgalmasság volt a cél, meddig lehet fokozni az egymásra tolt képek közötti feszültséget, hogy az ne menjen az egység kárára. A Knoll Galériában kiállított képek már nemcsak a formák mozgása miatt "nyugtalanok", hanem a két részen ábrázolt dolog különbsége miatt is. Mind a kettőn arcképet láthatunk, de különböző emberekét, néha még a nemük sem azonos. Az egyik tábla hangsúlyozottan takarja a másikat, és ha a találkozásuknál a keletkezett rés mögé bepillantunk, láthatjuk, hogy az "alul" vagy inkább "hátul" elhelyezkedő arc még egy darabig folytatódik. Ez nem egy fél arc tehát, mint a felső, több annál, a kitakart részen is megfestett a felület. Egy nem látható harmadik szem hátulról nézi a másik felet. A munkán van egy megfestett, de elrejtett sáv, egy harmadarc. A galéria bal oldali kicsi termében függő munkán ezt a sávot a kép többi részétől eltérő módon festette meg. E a megfigyelés nem is annyira elméletileg fontos, inkább

Birkás munkamódszeréről árulkodik

Korábbi munkáinál tudjuk, hogy szinte gyúrta a vastag festékréteget, itt azonban nem használt durva faktúrát, első pillanatban úgy tűnt, a fotók alapján készült táblákon bravúros könnyedséggel kerültek egymás mellé a színfoltok. A két fél "egybegyúrásáról", a munka folyamatáról pusztán ezek a sávok árulkodnak. Az összedolgozás olyannyira sikerült, hogy hiába látjuk, hogy a két arcfélen teljesen különböző emberek szerepelnek, hiába eltérő színhatásaiban a két rész, mégis szerves egységnek érezzük. Sokkal valóságszerűbbek ezek az arcképek, mint a pszichológia- tankönyvekből ismert ábrák, ahol egy fél arcot függőleges tengely mentén tükröznek. Az emberi arctól idegen a tökéletes szimmetria, a képek kompozícióikban nagyon érzékenyen is kerülik ezt; a szem-, orr-, szájtengelyek gyakran elmozdulnak, a váll mindig csak az egyik oldalon jelenik meg, a másik oldalon ezzel ellentétben a nyakkal vagy a hajjal, de mindig alulra fut ki forma. A két tábla alsó élei sem illesztődnek egy egyenesre, az egyik mindig lejjebb van kicsit. Ezt az enyhe kibillentést, lebegést a színhasználattal is erősíti. A színek helyenként kétségtelenül erőteljesek, összességükben mégis van valami transzparensjelleg. A hátterek a törésvonalnál a haj és a nyak miatt nem találkoznak, nem ölelik körül a fejet, kis felületeket fednek be. Annak ellenére, hogy a takarás elvileg egy erős tériséget jelöl, a színhasználat miatt nem érezzük úgy, hogy az egyik arcfél hátrébb volna, bárhonnan is nézzük a képet. Messziről egységesnek tűnik, egész közel lépve az a térfél ugrik előre, amelyikhez közelebb állunk, vagy amelyikre fokuszálunk. A furcsa téri helyzet folytonos mozgásra készteti a szemünket, így a képek nagy méretük ellenére sem zúdulnak ránk. Birkás Ákos Forgács Évával folytatott levelezésében (Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, katalógus, 1994) maga írja, hogy "a felület nagysága fokozta a forma kétértelműségét" - a kétértelműségről, jobban mondva a többértelműségről Birkás nem mond le, és mivel a nagyságot megtartotta, a forma azonban

nem absztrakt többé,

a feszültség megmaradásának eléréséhez szükség volt még egy változtatásra, a súlyos, testes színek felcserélésére.

A képen szereplőket fél arcuk alapján is könnyen felismerhetnénk, ha az utcán szembejönnének velünk, de a munkákra mégsem mondhatjuk, hogy a modellekről készült portrék. Két különböző embernek nem lehet közös portréja. Birkás Ákos nem valakit ábrázol, hanem éppúgy mint eddig, az ovális formával univerzális emberképet tár elénk.

 

Új képek - Birkás Ákos kiállítása 2001. június 2-ig tekinthető meg a Knoll Galériában (Bp. VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva: keddtől péntekig 14-18.30, szombaton 11-14 óra között

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.