Egy dramaturg jegyzeteiből - 6.: Végecsapó

  • Dániel Ferenc
  • 2001. június 7.

Képzőművészet

Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az
Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az

a szakmai tolvajnyelv

(az én szakmám tolvajnyelvezet) ínycsiklandó hatékonysága.

Vagy altesti hatékonysága. Ehhez vegyünk történetesen egy világhírű, filmtörténeti "fingást". Fellini abszolválja az Amarcordban, amikor a nagyapa, a digó nagycsalád semmibe vett, magányra ítélt, ködbe vesző öregje (ősatyja?), látszólag üres egzisztencia beoson az elhagyatott tisztaszobába, megmarkolja a szék támláját, s néma gyönyörrel elpurcilja magát. Szellentése rejtőzködő poén, mitikus távlatú szaglátlelet. Ritmikailag, a maga helyi értékén be van ágyazva a filmi szövegkörnyezetbe, amely nem árulkodik arról, hogy lesz itt űberolás: ordenáré alvilág ideje, midőn a helybeli fasiszták ricinussal befosatják a furiózó családfőt. Fellini, mondjuk, verhetetlen. A mi argónk szerint: elvétve zseniálisan túlhabzó, de sohasem brahista.

A brahista hozott anyagból dolgozik, rögtönöz, mint egy rossz zsugás. Hidegen hagy, ha másnapos zoon politikonnál, kivagyi, de készületlen sztárriporternél érzékelek ilyesfélét. Másként ítélődik az elkövető, aki szemben ül (mindegy, hogy alázattól görbülve) Gábor Miklóssal (nem tudni még, hogy végső riporthelyzetben), a vénségére is örökifjú ripaccsal, kifinomult nárcisszusszal (íróval), emez értőn taglalja "versélményeit": per. def. Kosztolányit, József Attilát, később Babitsot (egy nyáron át). S a fonákját, hogy színészként viszont ájultan tátog a pódiumon, rühelli saját vershangját, örökké érzi a modort, még házi felvételeit is letörölte. Hogy montíroznak kevéssel a színészherceg halála után? Végszóra brahiból bevágják egyik archív versprodukcióját, s az abstart visszaigazolja az önviszolygást. A halottnak persze nincs vétójoga. Nem érvelhet, hogy ez szájbarágó, didaktikus módszer.

A dramaturgiában a kész válaszok egyöntetű készlete ösztönösen könnyfakasztó - mondja Northrop Frye -, szentimentális, lojalitást követelő, mint az állami és egyházi szimbólumok, a közösséget tömeggé zülleszti, társasági, de nem társadalmi "érzés". Társasági érzet? Minálunk nem bugrisság? Anno Sulyok Mária királynői szigorral utasított bennünket: "kezem-fejem - ha azt mondod ÉN, vagy MAGADról beszélsz, tilos magadra böknöd, magadra mutatnod. Nem kapdoshatsz a fejedhez, ha gondolatod támad, se a hajadhoz, még ha égnek áll is mások ostobaságától. A gesztusaiddal tudnod kell gazdálkodni. Amikor taglejtve illusztrálsz, nemcsak suttyónak néznek, afféle tapogató-lapogató pőcsiknek, de az ösztönös kettőzéssel lerombolod a hatásodat."

Most akkor itt a nyilam, mibe lőjem? Nem volt kunszt szegény Grósz Károlyt tetten érni: nem suksükölt, végül is "nem lövetett", csak menthetetlenül lapogatta Kohl kancellárt. Áthidalva a méretkülönbséget.

Kezem-fejem ma: veszkődjek-e név szerint, mit s hogyan művelnek végtagjaikkal közszereplőink, rangos művész(nő)ink? Színpadon, mozgóképen, a nagybetűs életben? Értekezzünk a testbeszéd övönaluliságáról? A nyílt színi ripőkségről? - kusst nyögök, s parallel befogom a pofámat.

Tágabb értelemben hatásilag önpusztító minden olyan divatos színházi díszlet, amelyik irodalmiasan, apró részletekig menően elmondja, sugalmazza a darabot, no meg a várományos stílust. Hah, jut eszembe a víz! - ma minden második előadásban vizet folyatnak, permeteznek, esőztetnek, lavórban tapicskoltatnak, hogy mintegy a természet és a szellem együvé tartozását vagy diszkrepanciáját "adagolják". Ahá! - kattan be! Kiragadott példa, persze! Tímár Péternél vagy Bujtor Istvánnál miért nem tették szóvá, hogy zajos sikerű filmjeikben fontolgatás nélkül halmozták a vizuális és a verbális eszközöket? - gyakran erőlködve jópofiztak.

Záradék: néhány szócikk

a dramaturgia jassznyelvéből. Lehes: túl sok levegővel, túl széles gesztusokkal, önmagától eltelve, izzadva dolgozik. Merev, fapina: férfiban botot nyelt, oldódni képtelen, nőben nem nélküli (vagy jól rejti). Tapétázni: főként a telejóban dívik, előbb veszik a narrációt, s arra ragasztják kényszeredetten a vágóképeket. Züfeces: verejtékszag és érzelgősség határán, hatásos, ámde... Kvázos: áttekinthetetlen, hiányzik az összhangzó értelem, zagyva. Mahe: művi, mesterkélt, megcsinált, mégis kilátszik a lóláb. Nem jön át: meg van csinálva, de nem hat, nem jön át a "rivaldán", nem jön le a vászonról. Nincs farka: zavar, űr, hiányosság a kompozíció végén. Tapsos kimenetel: minden rendű-rangú művész kedveli, de néha többet mond a csend.

Dániel Ferenc

Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Újabb menekülő kelet-európai politikus keres búvóhelyet Orbánnál

  • Domány András
Budapestről üzent Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyński-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?