Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az

Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az

a szakmai tolvajnyelv

(az én szakmám tolvajnyelvezet) ínycsiklandó hatékonysága.

Vagy altesti hatékonysága. Ehhez vegyünk történetesen egy világhírű, filmtörténeti "fingást". Fellini abszolválja az Amarcordban, amikor a nagyapa, a digó nagycsalád semmibe vett, magányra ítélt, ködbe vesző öregje (ősatyja?), látszólag üres egzisztencia beoson az elhagyatott tisztaszobába, megmarkolja a szék támláját, s néma gyönyörrel elpurcilja magát. Szellentése rejtőzködő poén, mitikus távlatú szaglátlelet. Ritmikailag, a maga helyi értékén be van ágyazva a filmi szövegkörnyezetbe, amely nem árulkodik arról, hogy lesz itt űberolás: ordenáré alvilág ideje, midőn a helybeli fasiszták ricinussal befosatják a furiózó családfőt. Fellini, mondjuk, verhetetlen. A mi argónk szerint: elvétve zseniálisan túlhabzó, de sohasem brahista.

A brahista hozott anyagból dolgozik, rögtönöz, mint egy rossz zsugás. Hidegen hagy, ha másnapos zoon politikonnál, kivagyi, de készületlen sztárriporternél érzékelek ilyesfélét. Másként ítélődik az elkövető, aki szemben ül (mindegy, hogy alázattól görbülve) Gábor Miklóssal (nem tudni még, hogy végső riporthelyzetben), a vénségére is örökifjú ripaccsal, kifinomult nárcisszusszal (íróval), emez értőn taglalja "versélményeit": per. def. Kosztolányit, József Attilát, később Babitsot (egy nyáron át). S a fonákját, hogy színészként viszont ájultan tátog a pódiumon, rühelli saját vershangját, örökké érzi a modort, még házi felvételeit is letörölte. Hogy montíroznak kevéssel a színészherceg halála után? Végszóra brahiból bevágják egyik archív versprodukcióját, s az abstart visszaigazolja az önviszolygást. A halottnak persze nincs vétójoga. Nem érvelhet, hogy ez szájbarágó, didaktikus módszer.

A dramaturgiában a kész válaszok egyöntetű készlete ösztönösen könnyfakasztó - mondja Northrop Frye -, szentimentális, lojalitást követelő, mint az állami és egyházi szimbólumok, a közösséget tömeggé zülleszti, társasági, de nem társadalmi "érzés". Társasági érzet? Minálunk nem bugrisság? Anno Sulyok Mária királynői szigorral utasított bennünket: "kezem-fejem - ha azt mondod ÉN, vagy MAGADról beszélsz, tilos magadra böknöd, magadra mutatnod. Nem kapdoshatsz a fejedhez, ha gondolatod támad, se a hajadhoz, még ha égnek áll is mások ostobaságától. A gesztusaiddal tudnod kell gazdálkodni. Amikor taglejtve illusztrálsz, nemcsak suttyónak néznek, afféle tapogató-lapogató pőcsiknek, de az ösztönös kettőzéssel lerombolod a hatásodat."

Most akkor itt a nyilam, mibe lőjem? Nem volt kunszt szegény Grósz Károlyt tetten érni: nem suksükölt, végül is "nem lövetett", csak menthetetlenül lapogatta Kohl kancellárt. Áthidalva a méretkülönbséget.

Kezem-fejem ma: veszkődjek-e név szerint, mit s hogyan művelnek végtagjaikkal közszereplőink, rangos művész(nő)ink? Színpadon, mozgóképen, a nagybetűs életben? Értekezzünk a testbeszéd övönaluliságáról? A nyílt színi ripőkségről? - kusst nyögök, s parallel befogom a pofámat.

Tágabb értelemben hatásilag önpusztító minden olyan divatos színházi díszlet, amelyik irodalmiasan, apró részletekig menően elmondja, sugalmazza a darabot, no meg a várományos stílust. Hah, jut eszembe a víz! - ma minden második előadásban vizet folyatnak, permeteznek, esőztetnek, lavórban tapicskoltatnak, hogy mintegy a természet és a szellem együvé tartozását vagy diszkrepanciáját "adagolják". Ahá! - kattan be! Kiragadott példa, persze! Tímár Péternél vagy Bujtor Istvánnál miért nem tették szóvá, hogy zajos sikerű filmjeikben fontolgatás nélkül halmozták a vizuális és a verbális eszközöket? - gyakran erőlködve jópofiztak.

Záradék: néhány szócikk

a dramaturgia jassznyelvéből. Lehes: túl sok levegővel, túl széles gesztusokkal, önmagától eltelve, izzadva dolgozik. Merev, fapina: férfiban botot nyelt, oldódni képtelen, nőben nem nélküli (vagy jól rejti). Tapétázni: főként a telejóban dívik, előbb veszik a narrációt, s arra ragasztják kényszeredetten a vágóképeket. Züfeces: verejtékszag és érzelgősség határán, hatásos, ámde... Kvázos: áttekinthetetlen, hiányzik az összhangzó értelem, zagyva. Mahe: művi, mesterkélt, megcsinált, mégis kilátszik a lóláb. Nem jön át: meg van csinálva, de nem hat, nem jön át a "rivaldán", nem jön le a vászonról. Nincs farka: zavar, űr, hiányosság a kompozíció végén. Tapsos kimenetel: minden rendű-rangú művész kedveli, de néha többet mond a csend.

Dániel Ferenc