Egy dramaturg jegyzeteiből - 6.: Végecsapó

  • Dániel Ferenc
  • 2001. június 7.

Képzőművészet

Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az
Kis ánekdotomat nem arra szántam, hogy lerántsam a lepedőt egy kurvakorszak művelődéspolitikai turpisságairól, oldalvágásnak sem szórakoztatóiparunk irányába, amelyik egyébként az "elejtett poén" fogalmát is felejteni látszik, amiről beszélek, az

a szakmai tolvajnyelv

(az én szakmám tolvajnyelvezet) ínycsiklandó hatékonysága.

Vagy altesti hatékonysága. Ehhez vegyünk történetesen egy világhírű, filmtörténeti "fingást". Fellini abszolválja az Amarcordban, amikor a nagyapa, a digó nagycsalád semmibe vett, magányra ítélt, ködbe vesző öregje (ősatyja?), látszólag üres egzisztencia beoson az elhagyatott tisztaszobába, megmarkolja a szék támláját, s néma gyönyörrel elpurcilja magát. Szellentése rejtőzködő poén, mitikus távlatú szaglátlelet. Ritmikailag, a maga helyi értékén be van ágyazva a filmi szövegkörnyezetbe, amely nem árulkodik arról, hogy lesz itt űberolás: ordenáré alvilág ideje, midőn a helybeli fasiszták ricinussal befosatják a furiózó családfőt. Fellini, mondjuk, verhetetlen. A mi argónk szerint: elvétve zseniálisan túlhabzó, de sohasem brahista.

A brahista hozott anyagból dolgozik, rögtönöz, mint egy rossz zsugás. Hidegen hagy, ha másnapos zoon politikonnál, kivagyi, de készületlen sztárriporternél érzékelek ilyesfélét. Másként ítélődik az elkövető, aki szemben ül (mindegy, hogy alázattól görbülve) Gábor Miklóssal (nem tudni még, hogy végső riporthelyzetben), a vénségére is örökifjú ripaccsal, kifinomult nárcisszusszal (íróval), emez értőn taglalja "versélményeit": per. def. Kosztolányit, József Attilát, később Babitsot (egy nyáron át). S a fonákját, hogy színészként viszont ájultan tátog a pódiumon, rühelli saját vershangját, örökké érzi a modort, még házi felvételeit is letörölte. Hogy montíroznak kevéssel a színészherceg halála után? Végszóra brahiból bevágják egyik archív versprodukcióját, s az abstart visszaigazolja az önviszolygást. A halottnak persze nincs vétójoga. Nem érvelhet, hogy ez szájbarágó, didaktikus módszer.

A dramaturgiában a kész válaszok egyöntetű készlete ösztönösen könnyfakasztó - mondja Northrop Frye -, szentimentális, lojalitást követelő, mint az állami és egyházi szimbólumok, a közösséget tömeggé zülleszti, társasági, de nem társadalmi "érzés". Társasági érzet? Minálunk nem bugrisság? Anno Sulyok Mária királynői szigorral utasított bennünket: "kezem-fejem - ha azt mondod ÉN, vagy MAGADról beszélsz, tilos magadra böknöd, magadra mutatnod. Nem kapdoshatsz a fejedhez, ha gondolatod támad, se a hajadhoz, még ha égnek áll is mások ostobaságától. A gesztusaiddal tudnod kell gazdálkodni. Amikor taglejtve illusztrálsz, nemcsak suttyónak néznek, afféle tapogató-lapogató pőcsiknek, de az ösztönös kettőzéssel lerombolod a hatásodat."

Most akkor itt a nyilam, mibe lőjem? Nem volt kunszt szegény Grósz Károlyt tetten érni: nem suksükölt, végül is "nem lövetett", csak menthetetlenül lapogatta Kohl kancellárt. Áthidalva a méretkülönbséget.

Kezem-fejem ma: veszkődjek-e név szerint, mit s hogyan művelnek végtagjaikkal közszereplőink, rangos művész(nő)ink? Színpadon, mozgóképen, a nagybetűs életben? Értekezzünk a testbeszéd övönaluliságáról? A nyílt színi ripőkségről? - kusst nyögök, s parallel befogom a pofámat.

Tágabb értelemben hatásilag önpusztító minden olyan divatos színházi díszlet, amelyik irodalmiasan, apró részletekig menően elmondja, sugalmazza a darabot, no meg a várományos stílust. Hah, jut eszembe a víz! - ma minden második előadásban vizet folyatnak, permeteznek, esőztetnek, lavórban tapicskoltatnak, hogy mintegy a természet és a szellem együvé tartozását vagy diszkrepanciáját "adagolják". Ahá! - kattan be! Kiragadott példa, persze! Tímár Péternél vagy Bujtor Istvánnál miért nem tették szóvá, hogy zajos sikerű filmjeikben fontolgatás nélkül halmozták a vizuális és a verbális eszközöket? - gyakran erőlködve jópofiztak.

Záradék: néhány szócikk

a dramaturgia jassznyelvéből. Lehes: túl sok levegővel, túl széles gesztusokkal, önmagától eltelve, izzadva dolgozik. Merev, fapina: férfiban botot nyelt, oldódni képtelen, nőben nem nélküli (vagy jól rejti). Tapétázni: főként a telejóban dívik, előbb veszik a narrációt, s arra ragasztják kényszeredetten a vágóképeket. Züfeces: verejtékszag és érzelgősség határán, hatásos, ámde... Kvázos: áttekinthetetlen, hiányzik az összhangzó értelem, zagyva. Mahe: művi, mesterkélt, megcsinált, mégis kilátszik a lóláb. Nem jön át: meg van csinálva, de nem hat, nem jön át a "rivaldán", nem jön le a vászonról. Nincs farka: zavar, űr, hiányosság a kompozíció végén. Tapsos kimenetel: minden rendű-rangú művész kedveli, de néha többet mond a csend.

Dániel Ferenc

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.