Magyar Narancs: Mit jelent számodra a Velencei Biennalén való részvétel?
Lakner Antal: Nagyon megörültem, amikor Fabényi Júlia, a Magyar Pavilon kurátora felkért erre a feladatra. Ez a lehetőség leginkább csak egyszer adódik egy művész életében, ezért nagy megtiszteltetés, ami persze rengeteg munkával jár. Annak ellenére, hogy a Velencei Biennálé egykori hegemóniája már megszűnt, mégis a mai napig az egyik legnagyobb publicitást jelenti egy művész számára. Öt hónap alatt őrületes mennyiségű - szakmán belüli és kívüli - ember nézi végig a pavilonokat. Ez a világ egyik legnagyobb képzőművészeti seregszemléje, a város számára pedig fontos turisztikai vonzerő is. A nézők itt nagyobb attrakciót várnak, mint egy átlagos kiállításon. A biennálé nemzeti pavilonokra épülő rendszerét persze kissé túlhaladta az idő, ma már a művészetben sokkal fontosabb a produktum, mint az, hogy valaki spanyol vagy ausztrál. Ráadásul a világ - kicsit az ENSZ-re emlékeztető - reprezentációjának kísérlete nehézségbe ütközik, hiszen a jelenleg nyilvántartott 193 országból mindössze 32-nek van saját pavilonja. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen rendelkezünk saját pavilonnal, miközben például se India, se Kína, sőt - Egyiptomot kivéve - egyetlen afrikai ország sem.
MN: Mi a velencei koncepciód?
LA: A biennáléra készülő projektem helyszínspecifikus installáció, amely az előbb említett nemzeti reprezentációs problematikára reagál. Ha tényleg megvalósul, a látogatók egy Art Mobile nevű, emberi meghajtású járművel közlekedhetnek majd a nemzetek pavilonjai közötti, általam interkulturális térnek nevezett területen. A terv kapcsolódik a Magyar Pavilonban rendezett kiállításhoz is, mely a Társasági közlekedés címet kapta. Az Art Mobile a hátsó részén elhelyezett katalógustartó kosárral tulajdonképpen egy biennálés segédeszköz lesz a művészetet befogadni készülő közönség számára, és talán kissé felerősítheti a helyszín Disneyland-hangulatát. Nyitott, kölcsönözhető, háromkerekű, oldalkocsis jármű ez, melyben inkább fekszik, mint ül az ember. Magyar szakemberek segítségével jön létre, a műszaki terveit Grünwald István gépésztechnikus készítette. A pavilon belsejében INERS - Passzív Munkaeszközök című sorozatomat mutatom be, amit az elmúlt három év során készítettem. Különböző munkaeszközök kondigépváltozatai ezek, a helyszínen kipróbálhatók lesznek. Ezek a gépek ugyan termelésre teljesen alkalmatlanok, de például a Wallmasterrel a szobafestést, a Home Transporterrel a talicskázást lehet otthon gyakorolni, a Handypress pedig egy súlyos, vas mobiltelefon, melynek gombjai megnyomásához más és más erő szükséges. Korunkban a különböző eszközök gyártásánál arra törekszenek, hogy működtetésükhöz minél kevésbé legyen szükség az ember fizikai erejére, én viszont éppen a fizikai teljesítményt igénylő tulajdonságokat hagsúlyoztam ki, és fitneszgépekhez hasonló neveket adtam nekik. Kiállítok néhány nézőtéri Aktív ülést is az Aktív befogadói eszköz sorozatból, ezek szintén a tárgyhasználat funkcióinak átértelmezéséről szólnak. A Perceiver Active 2000 olyan, mozgatható karfával és fejtámlával, pedállal ellátott szék, mely a színházi előadásokat befogadó személyeknél fellépő cselekvési késztetés levezetését szolgálja. Aki ezekből a székekből néz egy előadást, fizikailag is együtt élhet a cselekménnyel.
MN: Mi a célod ezeknek tárgyaknak a létrehozásával?
LA: A Passzív Munkaeszközök sorozat olyan szerszámok transzformációiból áll, amelyek eredetileg a mindennapi megélhetést biztosítják. A marxista meghatározás szerint az ember termelési eszközeivel átalakítja a természetet - az én gépeimnél a nagy izzadsággal járó tevékenység után sem változik semmi. Az INERS tehát az emberi munka értelméről, jövőjéről és az emberi test eltűnéséről szól. A gépek tervezésénél lényeges szempont számomra, hogy hitelesek legyenek, és használni lehessen őket, így könnyen beépülhessenek a hétköznapi életbe. Bárki kipróbálhatja őket, és ezáltal részt vesz a projektben, ez nagyon fontos nekem. Ezzel talán sikerül megtörni a klasszikus műtárgy-fetisizmust, azt a szemléletet, hogy ami ki van állítva, az érinthetetlen műtárgy. A kiállítóhely, ahol először voltak bemutatva, teljesen egy konditerem hatását keltette, többen meg is kérdezték az utcából, hogy megszűnt-e a galéria. Már az is eredmény, ha a belépő első ránézésre nem tudja eldönteni, mit lát, és el kell gondolkoznia rajta.
MN: Festő szakon végeztél 1992-ben. Hogy jutottál el ezekhez a tárgyakhoz?
LA: Már harmadévesként elszakadtam a festészet problémáitól, és bár hivatalosan festő szakon voltam, teljesen más jellegű műveket készítettem.
A Képzőművészeti Főiskola rettentő nehézkesen tudja vagy tán nem is próbálja követni a képzőművészetben és a művészek eszközhasználatában végbement változásokat, még ha a tíz évvel ezelőtti "forradalom" után sok új tanár került is be, és elindult az intermédia szak is. Én Sváby Lajosnál kezdtem, utána Klimó Károly osztályába jártam, aki szerencsémre borzasztó nagy szabadságot adott nekem. Részben ezért sem mentem át az intermédiára, részben pedig mert már elég sok mindent láttam a világban, és nagy vonalakban tudtam, mit szeretnék csinálni.
MN: Édesapád, Lakner László festőművész 1974-ben hagyta el az országot. Külföldön nőttél fel?
LA: A szüleim elváltak, én itt nőttem fel. Évente egyszer mehettem látogatóba az apámhoz meghívó- útlevéllel, az akkori rendnek megfelelően az útlevélkérő lapot az iskolai igazgatómmal is alá kellett íratni. De még ez is több volt, mint ami az átlagnak megadatott, akik két- vagy háromévente utazhattak turistaként Nyugatra. Ma már abszurdnak tűnik, hogy milyen volt átjutni a Berlini Fal rettegett NDK-s határállomásain. Gyerekként rossz volt, hogy ritkán láthattam az apámat, szakmai szempontból viszont szerencse, hogy nem egy városban működtünk. A mi generációnknak talán az lehet az előnye az apámékéhoz képest, hogy nekünk már nem kell feltétlenül emigrálnunk ahhoz, hogy lehetőségünk legyen megmérettetni a nyugati világ művészetével.
MN: Első egyéni kiállításod 1993-ban volt a Galéria ´56-ban a Pápa-gyűjteménnyel.
LA: Még főiskolás koromban megkerestem egy tervemmel Havadtőy Sámuelt, a galéria tulajdonosát, aki különben Yoko Ono férje. Felkeltettem az érdeklődését, és Yokóval együtt eljöttek a főiskolára megnézni az év végi kipakolást. Én kiállításlátogatók és budapesti turisták mozgását mutató diagramokat állítottam ki. Végigvezettem őket az egész vizsgaanyagon, ekkor kerültek kapcsolatba más itteni fiatal művészekkel is. Beszéltem nekik a Pápa-gyűjteményről, egy hónap múlva pedig felhívtak, van-e kedvem náluk kiállítani, így én lettem a galéria első magyar kiállítója. Ennek az anyagnak minden darabja üzletben forgalmazott, vatikáni engedéllyel gyártott termék a sörnyitótól a nyalókáig, mégis egyesek megvádoltak, hogy némelyiket én készítettem, annyira képtelenek. Holott csak a gyűjtés és a művész, illetve a tárgy és a rajta lévő személy viszonya foglalkoztatott: vajon a kulcstartó szentelődik meg, értékelődik föl, vagy a pápa kap más értelmet ettől?
MN: Mi izgat abban, hogy nem létező, gyakran abszurd tárgyakat és növényeket kreáljál, amelyek ettől fogva mégis léteznek?
LA: Olyan műveket készítek, melyek a valós világban keletkezett speciális vákuumokat töltenek be. Ezek megjelenési formájuk miatt tudnak beépülni a hétköznapi életbe. A legizgalmasabb számomra a világ működésébe való tényleges beavatkozás lehetősége. Két példa. 1997-ben meghívtak az Isztambuli Biennáléra. A legtöbb ekkora metropolisban van metró, ott hiányzik. A helyzet adta magát, hogy kitaláljam a Metro Istanbult. Ez a világ első interkontinentális metróhálózata, hiszen át lehet vele jutni a város ázsiai oldalára. A vonalak rendszerét több európai metrót tanulmányozva szerkesztettem meg. Egy világító táblát helyeztem el a főpályaudvar utascsarnokában, mellesleg itt ér véget az európai vasút. Megtévesztésig tökéletes lett. Álltak előtte az emberek, és nézték. A turisták keresték a lejáratot, de az isztambuliak sem értették, mi a helyzet, mert minden stimmelt rajta, viszont tudták, hogy valójában nincsen metró. Nem a becsapás érdekes számomra, hanem az, hogy a metró negatív építészet: kivesz a földből, ezzel létrehoz egy teret, amiből - ha nem mész le - semmit sem látsz, csak a térképet. Ugyanígy a valóság határterületén mozognak az izlandi hadsereg számára készített eszközeim és egyenruháim is. Izland NATO-tag, de megengedi magának azt a luxust, hogy ne legyen hadserege, még a hadügyminisztérium kifejezést is meg kellett alkotni a projekt kedvéért. A hadsereg sok helyen a nemzeti identitás fontos része, pedig a legtöbb hadsereg piszkos, megvan a maga szennyese. Én egy szűz, tiszta, passzív és fegyvertelen hadsereget csináltam. Az igazi hadieszközök agresszív nevet kapnak, Tigris, Leopárd stb. Én békés, Turtle (teknősbéka) típusú, egyszemélyes személyvédelmi páncélsátrat terveztem, amit megmozdítani is alig lehet, két és fél mázsa: első ránézésre hiteles, de ha valaki odafigyel, teljesen abszurd és katonailag használhatatlan.
MN: A Fal után című kiállításon a Spermocolor című munkád szerepelt.
LA: Ez eredetileg az Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben című kiállításra készült. Különben a biotechnológiai sorozatomba illeszthető, A Fal után című kiállításon is az Eurotrop nevű növényemmel együtt szerepelt, ami egy garantáltan láthatalan növény, hiszen csak lefelé nő a cserépben. Itt arról van szó, hogy képesek vagyunk-e gondozni valamit, amiből nincs olyan közvetlen hasznunk, mint egy szépen virágzó növényből. A Spermocolor egy férfiaknak szánt magszínező teakészítmény terve, amely különböző színekben kapható, és fogyasztás után fél órával fejti ki hatását.
MN: Három közös akciód volt a német Georg Winterrel, a Műcsarnok átfúrása, az Emmental Expedíció és az UGAR.
LA: Ez a barátság és a közös munka nagyon fontos számomra. Már 1991-ben, az Expedíció 1-ben is a kint és bent, tehát a művészeten belüli és kívüli dolgok közötti átjárhatósággal foglalkoztunk. A Műcsarnok párhuzamos falain keresztül egy-egy lyukat fúrtunk, melyeken keresztül a külső és belső légkör szokatlan módon cserélődhetett ki. A munka fotódokumentációját a Szépművészeti Múzeumban állítottuk ki, ezzel demonstráltuk azt a művészetértékelési struktúrát, amelyet ez a két épület építészeti eszközökkel modellez. A mű a kortárs művészetet bemutató és legitimáló Műcsarnokból egy nap alatt került át a klasszikus értékeket hitelesítő múzeumba. A művészet szokásos érési folyamata itt hihetetlenül felgyorsult. Az Emmental Expedíció során is a kulturális értéktermeléssel és érési folyamatokkal foglalkoztunk. Helyszíni kutatások után kiemeltünk egy eredeti, Emmentalból hozott, 80 kilós sajtot a saját, mezőgazdasági értékelési rendszeréből, és átbillentettük egy művészeti közegbe, a Stúdió Galériába. A félkészen elhozott sajt utolsó érési fázisa a galériában zajlott. A különleges minőségű kulturális termék eredetileg is fontos tulajdonságai, formája, színe, íze itt más szempontból voltak értékelhetőek. A kiállítás végén a megérett sajt a jelenlévők között szétosztásra került.
MN: Miért a negatív csengésű UGAR nevet adtátok a szivarotoknak?
LA: Szerintem szép, régi magyar szó ez, vannak persze költői vonatkozásai is. Parlagon hagyott területet jelent, ezért a kihasználatlanságra utal. Mi kihasználtunk valamit, ami már nem volt kihasználva: létrehoztunk egy teljesen új, kézi sodrású magyar szivart, amely főrészben a magyarországon termelt Havanna IIC típusú dohányból készült. Az UGAR "hand made in Hungary" egy közel kétéves, részben Magyarországon, részben Németországban végzett kutatás, fejlesztés, előkészítés, munkaszervezés eredménye. A 90-es évek elején külföldi nagyvállalatok beavatkozása miatt megszűnt a kézi sodrású szivargyártás az országban. A szivar előállítási infrastruktúráját teljesen nekünk kellett megteremteni. Megtaláltuk Erzsike nénit Egerben, az egyik utolsó szakembert Magyarországon, aki még tud szivart sodorni, az általunk felszerelt műhelyben elkészített nekünk nyolcszáz darabot. Még zárjegyet is kaptunk rá, tehát bejegyzett termék lett, disztribúciója a Neuer Berliner Kunstverein nevű kiállítóhelyen történt Berlinben. Itt végül a szivarok meg is semmisültek az általunk erre a célra kifejlesztett szivarelszívó berendezés segítségével és a látogatók által, akik kipróbálhatták az utcáról látható tesztfülkében, majd egy kérdőív kitöltésével értékelték. Volna is rá kereslet, pedig a dohányszakmában elég képtelenül hangzik: magyar szivar. A szivar által a művészeti közönség számára közvetített üzenet nem annyira vizuálisan, mint inkább szaglás és ízlelés útján volt értékelhető. Általában akkor a legkoncentráltabb egy műtárgy, amikor elkészül - az UGAR akkor teljesítette küldetését, amikor részecskéire bomlott, tehát tárgyként megszűnt létezni. Az UGAR-projekt, azt hiszem, fontos része lett a magyar művészetnek, ma már a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemen is tananyag.
MN: Mit vársz Velencétől, és mit jelent számodra a siker?
LA: A külföldi sikereim és az itthoni sikereim: ez sajnos két teljesen különböző dolog. Kint még mindig kevéssé figyelnek ránk, nem vesznek minket igazán komolyan, de ugyanígy itthon sincs sok híradás a külföldi szerepléseimről vagy más fiatal kollégákéiról. Ezen a kettősségen lenne jó túllépni, talán épp Velence segítségével. A külföldi mérce az, hogy a galériásod vigyen évente pár nemzetközi vásárra, legyen egy-két egyéni kiállításod valami komolyabb európai városban, szerepelj néhány nagyobb nemzetközi kiállításon, biennálén, legyenek munkáid európai múzeumokban. Ehhez képest persze a mi külföldi bemutatkozásaink inkább csak partizánakcióknak tűnnek. Azon magam is meglepődöm, hogy olyan koncept műveket, amiket én csinálok, el lehet adni, pedig mostanában van rá érdeklődés. A Metro Istanbul világító táblája a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetbe, a Wallmaster pedig a Szombathelyi Képtárba került, és ha nem is könnyen, de Derkovits-ösztöndíjat is kaptam. Ez valamilyen elismerése a ténykedésemnek, és anyagi vonatkozása is van ahhoz képest, hogy az elmúlt években kizárólag dekorációs festésből és reklámgrafikából éltem. De a valódi siker számomra az, ha működik, amit létrehoztam. A művészet még mindig eléggé zárt világ. Ha úgy találkozol egy művel, hogy eleve tudod, hogy művészettel fogsz találkozni, rengeteget veszít a hatásából. Ahogy óriási a különbség aközött is, ha állatkertben találkozol egy tigrissel vagy az őserdőben.
Szőnyei Tamás
