"Van élet a halál után"
(Nemzeti Sport, 2001. május 6.)Kicsit vagy nagyon, ez még kérdés. Emléktáblácska, szerkesztői kéznyomok gipszben, közben laza és kissé melankolikus emlékezés a lapra, öniróniával, jópofa beszólásokkal, kedélyes anekdotákkal és néha vaskos humorral. Ebben Ficsku Pál a legszórakoztatóbb - akadt, aki meg is jegyezte: "jobb szóban, mint írásban" -, de Peer Krisztián is nagyon jó volt, saját maga utólagos, ám tárgyilagos értékelése szerint. Nem szeretnék bennfenteskedni, sem (maradék) csokinyuszikat osztogatni:
alapjáraton rokonszenves társaság,
részegen már fárasztóbbak, ki-ki a maga módján, bár ebben is vannak fokozatok. (Közbevetőleg: az irodalmi életet lesajnáló, nagyon-nagyon - Sárbogárdi Jolán édesanyjának kedves szavával - "kikultúrált szájakból" elhangzó véleményeket egyszerűen unom, ugyanis mindenki tartozik valahová, valamilyen társaságba, persze egyáltalán nem mindegy, melyikbe. Nyilván a legjobba, ez már csak így van. De a csoportok létét önmagában kárhoztatni, és ebben valami rosszat, ahogy mondani szokás, klikkesedést gyanítani - nos, ez nem vall emelkedett nézőpontra, inkább csak önmagunk "kopasz mentsége".)
És az ajándék: az utolsó lapszám meg egy Törökfürdő feliratú szappan, ami majd szép lassan elfogy. Vagy megmarad emlékként, bár vitrinben nem szokás szappant tartani.
Ennyi líra elég, ha már a lírarovat nem üzemel. A folyóirat megszűnésének konkrét okai jóval prózaibbak - ezekből csak hármat érdemes kiemelni:
a pénzt, pénzt, pénzt
Ám emiatt keseregni, véd- és vádbeszédeket zsolozsmázni fölöttébb unalmas, talán még annál is fárasztóbb, mint az összes magyar folyóiratot az első betűtől az utolsóig havonta végigolvasni. Amivel nem azt állítom, hogy a mai irodalmi folyóirat-kultúra unalmas, csak kezd azzá válni. De nagyon. Mivel éppen az újító szellemiségű lapok szűntek meg. Szép sorban: Határ, Nappali Ház, Pompeji, Sárkányfű... és most a Törökfürdő.
Így már picit érdekesebb a helyzet.
Mert lehet ugyan azt mondani, és ez igen gyakran elhangzó vélemény, hogy túlságosan sok az irodalmi folyóirat. Mihez képest? Természetesen mint minden közhelyben, ebben is van némi igazság, hogy ez a helyes kis ország nem bír el ennyi lapot, amikor a műű-velt Nyugaton sem... Érdekes, hogy ez a jelző mindig így hangzik el, de akik ezt fuvolázzák, ritkán veszik figyelembe, hogy ott vannak például napilapok, amelyekben az irodalomnak nem helykitöltő vagy ornamens szerep jut. Bár még ez is szolid alulfogalmazás a mai országos és vidéki napilapok irodalmi színvonalát illetően. Nem emlékszem, hogy az elmúlt években jelentős írói szöveg megjelent volna e fórumokon: ennél még az ólomszürke hetvenes évek közléspolitikája is változatosabb volt, mivel az akkori pártfunkcik legalább sznobok voltak, ezért úgy-ahogy ambicionálták a jelentős írók jelenlétét, ha bal kezükkel - amúgy derekasan és progresszívan - cenzúrázták is őket. A mai, profitorientált lapgazdák viszont nagyon toleránsan fölismerték, hogy az egész irodalom passzé, legfeljebb a publicisztikai csatározásoknál van szükség az írókra. Vagy tessék-lássék módon egy-egy vers, közepesen igénytelen tárca, és máris kész, lehet tálalni. De például már egy naponta megjelenő, a szélesebb olvasóközönség tájékozódását és ízlését alakító könyvszemlerovat
az álmok netovábbjának
látszik. Az ún. színes magazinokról és az elektronikus, kereskedelminek becézett médiáról ebéd előtt egy szót sem!
Ebből a távlatból könnyen belátható, hogy az irodalom visszaszorult az egyre kisebb példányszámú folyóiratok keretei közé. Ezek viszont csak nagy nehézségek árán tarthatók fenn hosszabb távon, hiszen a piac ítélete szerint deficitesek. Amiből nem következik, hogy fölöslegesek is egyben, csupán folyamatosan csökken az írói és az olvasói érdeklődés irántuk. Ez utóbbi aligha meglepő tény, de a befutott és/vagy jelentős írók már kevéssé érdekeltek abban, hogy a folyóiratokban megjelenjenek. A cenzúra megszűnése és a könyvkiadás felgyorsulása miatt nincs igazán szükségük erre, ugyanakkor a tradíció, az érzelmi kötődés és bizonyos presztízsszempontok, plusz a dupla, bár így is csekély honorárium még ösztönzően hat. Ennek következtében szinte ugyanazoknak a kurrens szerzőknek a szövegei jelennek meg a jobb lapokban, ami szinte kizárja a minőségi szelekció következetes érvényesítését, hiszen úgymond a folyóirat van megtisztelve, míg a közepeskék és a gyengébbek ideológiai-politikai alapon turbózzák fel magukat: milyen fájó is lenne a hiányuk a művészi sokszólamúság kórusában! Ami elvileg szép és igaz, ám a laptámogatások gyakorlatában mindez folyamatos
kontraszelekciót és nivellációt eredményez
A mai állami mecenatúra ugyanis fenntartja a régi értékkiegyenlítő népfrontosság elvét, mert ebből lehet a legkisebb baj. Nincs is, tehetném hozzá gyenge szóviccel, mert tényleg a legkisebbek szűnnek meg - ahogy a példák mutatják. Azok, amelyek beágyazottsága és érdekérvényesítő képessége a leggyengébb. Azok, amelyek leginkább az innovációt, a szellemi-művészi újítást és kockázatvállalást képviselték a kilencvenes évek folyóirat-kultúrájában. Szándékosan kerülöm a fiatal jelzőt, mert a generációs szembeállításoknak nincs túl sok értelmük, és e történet is csak durva-elnagyolt irodalomszociológiai távlatból látszhat így. Mindenesetre tény, hogy a Törökfürdővel megszűnt az utolsó, valóban fiatalok által szerkesztett orgánum.
Persze ettől még minden remekül működhet. Nincs olyan szerkesztő és lap, aki és amelyik ne azt hirdetné magáról, hogy nyitott és értékelvű, különösen a fiatal szerzők kéziratai iránt fogékony. De elképzelhető, ahogy egyik fiatal kritikus barátom mondta, hogy a legkonformistább nemzedék lesz az övék, amelyik már csak a meglévő keretekbe akar integrálódni. A legkisebb ellenállást választva. Talán igen, talán nem. Nem vagyok jövendőmondó, és azt sem kedvelem túlzottan, ha sötétebbnél sötétebb színekkel pingálják a jövőt. Annyira azért semmi nem setét. Az azonban kétségtelen, hogy az irodalomnak nem tesz jót, ha az intézményrendszere elmeszesedik, és hiányzik belőle az újítás. Márpedig az utóbbi években nem jött létre új, figyelmet keltő folyóirat, ami több mint aggasztó. Folyóiratot alapítani időről időre nem azért szükséges, mert nincs elég fórum, hanem mert az új irodalmiság nehezen jelenik meg másképpen, illetve különböződik el. Folyóiratot alapítani pedig, ahogy Esterházy írja Kosztolányi-esszéjében, huszonhárom évesen kell!
Ugyan, ugyan. Könnyű ezt mondani, de nincs pénz, hiszen jórészt ezért szűntek meg a lapok, vagy a meglévők is állandó anyagi nehézségekkel küszködnek. Ez igaz, csak sajnos gyenge érv. Vagy örök alibi, mivel rendszerint a kultúrában soha nincs elég pénz - kivéve, ha nem valamiféle új "udvari kultúra" kialakítása a cél, amire e tájon mindig van esély és kísértés. Ettől az ostobaságtól most tekintsünk el, vagy nyomuljon, akinek kedve és recés gyomra van! Különben is, ez 23 évesen nem vagy csak ritkán jut az ember eszébe...
A bankszámlák fölötti sopánkodás és tehetetlen acsargás helyett egyszerűbb lehetőségekre gondolok. Ha a nyomtatott folyóirat előállítása túlzottan drága, akkor érdemesebb csak az interneten megjelenő folyóiratot alapítani/szerkeszteni, amelynek a költségei nagyságrendekkel kisebbek a jelenleg működőknél. Ráadásul az idén lejár a Matáv monopóliuma, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy a mai potenciális folyóirat-olvasók is hozzáférhetnek.
Vagy például afféle is megtörténhet, miért ne?, amit Bence Ottó, a Törökfürdő alapító főszerkesztője mesélt el. A lap ötlete ugyanis úgy született, hogy egy amerikai, friss Soros-ösztöndíjas diák felajánlotta első havi ösztöndíját egy fiatal magyar folyóirat megalapítására. Valamiért ez jutott az eszébe. A hülyéje.
Avagy mégsem?
Szerintem eléggé csodálatos történet - kár, hogy elfelejtettem a nevét. De lehet, hogy így van ez jól. Nem a név fontos.
Mészáros Sándor
