AVárosi Színház megnyitó hangversenye egyrészt koncert volt, másrészt - mondjuk így - társadalmi esemény. Lehetséges, hogy mégiscsak két Magyarország létezik, és ha igen, akkor június 16-án bizonyosan ama másik, jelen állás szerint a hídembermentes képviseltette magát. Felvonulás volt ez, "tüntetés"; megjelent a budapesti créme de la créme, pontosabban még annak is a krémje - noha a három szellemfejedelem közül ezúttal csak Esterházy ült a nézőtéren. Ott volt Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, a hetvenéves Eörsi István (a legradikálisabb óriáscsecsemő, aki szemmel láthatóan olyan kondícióban van, mint teszem azt, Ko..., elnézést, mint Juan Pablo Chacón), Fodor Géza, Závada Pál, Balassa Péter, Jovánovics György, Vidovszky László, Bächer Iván, Margócsy István - szóval mindenki. Az akaratlan és tökéletesen
véletlenszerűen
létrejött tüntetés
persze valami mellett szólt, noha a legkevésbé sem Kurtágék mellett, ők már túl magasra emelkedtek, hogy ki kelljen állni értük, és őket nagyjából a kurzus is elfogadja (ott volt Rockenbauer Zoltán is, de hangsúlyozottan "civil" öltözékben), majd hülye lenne lemondani egy ölébe hullott világhírről. Nem, a demonstráció Halász és Jeles érdekében történt, hiszen jól tudjuk, hogy jóformán egyetlen állami fillért sem kapnak színházuk berendezésére. Nem akarok belebonyolódni abba a kérdésbe, hogy vajon az államnak valóban támogatnia kell-e egy olyan alakulatot, amely nyilvánvalóan egészen más értékrendben utazik, mint őkelme (a végletekig parodizálva a kérdést: vajon egy képzeletbeli szocialista-szabaddemokrata kormánynak kötelessége-e, teszem azt, a Kolbásszal töltött csodaszarvas című busóbalett pénzzel való degeszre tömése), hogy vajon nem civil cégeknek kellene-e odadobniuk valamicske pénzt - ebbe a kérdésbe nem kívánok belekomplikálódni. Mindamellett még Halász és Jeles legelszántabb híveit is elbizonytalaníthatja az a kis szórólapos meghirdetés, amelyben a két nagyszerű élcsoportos (lásd még: avant-garde) megfogalmazza színházi eszményét. "Olyan színházat szeretnénk életre hívni, amely a kisember drámáit radikálisan, erős teatralitással fogalmazza meg..." - hangzik például az egyik mondat a sok közül, amelyeket e sorok szerzője remegő kézzel csak idemásol, de nem lát el kommentárral.
Az este lényegi része azonban megfelelt Halász és Jeles szándékainak: "olyan színházat szeretnénk, amely megrendítő előadásokat produkál". Kurtág Márta és Kurtág György a zeneszerző Játékok című, évtizedek óta készülő ciklusából (mely egyesíti a Gyermekeknek és a Mikrokozmosz, továbbá Bach Klavierbüchleinjeinek világát és intencióit) adott elő, és ez a koncert valóban megrendítőnek bizonyult. Először is,
noha nem kisemberek,
jelenlétük erős teatralitást mutat, személyiségük varázsos kisugárzásának lehetetlen ellenállni. A koncertről és a társadalmi eseményről most kiderült, hogy színház egyben. Életük értelme valamiképpen közös, és minden látszat ellenére ez nem Kurtág György művészetének kanonizálása és propagálása. Ha jól sejtem, közös küldetésük nem kevesebb, mint - kissé Bach módján megfogalmazva - a "jól mívelt musica" szolgálata. Ekkor aligha tekinthető véletlennek, hogy Kurtág mellett csupán egyetlen zeneszerző szerepel a programban, Johann Sebastian Bach. Mint szinte mindig, ezúttal is eljátszották az Actus tragicusból készült négykezes átiratot, és mint mindig, most is ez jelentette az este egyik kegyelemteli pillanatát. A muzsika szolgálatát jelenti Kurtág életművében a hihetetlen mennyiségű hommage is, a nagy, többnyire halott pályatársak emlékének megidézése. Valóságos nekropoliszt rendezett be mára igen terebélyessé nőtt életművében; Kurtág mondhatni megkapóan
familiáris kapcsolatokat
tart a halottakkal
talán az Actus tragicus egyik sorának szellemében: Es ist der alte Bund: Mensch, du musst sterben! ("Régi kötelmed ez, meg kell halnod, ember!") Ugyanakkor távol áll tőle bármiféle fekete mágiás halottkultusz, kifordult szemű metafizika. Esendőek vagyunk - "virág az ember", szól Bornemissza Péter egyik mondása, Kurtág életművének egyik leggyakrabban előbukkanó mottója, a koncert is ezzel kezdődött.
A halottakkal tartott családias viszony volt az alapja mesterkurzusának is - e sorok szerzője, fájdalom, csak a június 20-i előadáson lehetett jelen. E szerdai délelőttön előbb Beethoven cisz-moll vonóskvartettjének (op. 131) Presto tételét vette a Keller vonósnégyessel, utána az Auer kvartettel dolgozott a Bartók V. vonósnégyes második tételén. Most tekintsünk el Kurtág óráinak zenei hozamától, ez végeredményben szakemberekre, zenészekre tartozik. De az amatőr számára is nyilvánvaló, hogy roppant lenyűgöző színpadi jelenség. Lebilincseli azokat is, akiknek mit sem mondanak az ereszkedő kvartok vagy az egész hangú skála. Van benne valami a nagy orosz dosztojevszkijánus szentekből, ám ezektől a legkevésbé sem idegen némi nemesebb fajtájú bohóckodás. Igen, ennek a nagy zeneszerzőnek és félelmetes tudású pedagógusnak ereiben ott lüktet a komédiásvér, és ez Bartók kommentálása közben ilyen szövegekre ragadtatja: "hallucinálok, igen... de nem ennyire piano, azért hallani is szeretnénk a hallucinációt." (Élénk derültség a nézőtéren.) Ugyancsak az V. kvartett elemzésekor bukkant fel a száján a "szorongó dolce" kitétel. Ez egyrészt jó példa arra, hogy zenéről lehetetlen beszélni, másrészt mégis azt bizonyítja, hogy szerencsés pillanatokban mégis megfogalmazható néhány mélyenszántó zenei mondat. E jelzős szerkezet, ha nem tévedek, mélyen jellemzi nemcsak az adott részt, hanem Kurtág egész életművét is.
Este koncertet adott a két gárda, Kellerék Ligeti I. kvartettjét, valamint Beethoven opus 132-es művét játszották, míg az Auer vonósnégyes Bartók IV. vonósnégyesével bizonyította, hogy igaz a hír: nagy jövő előtt állnak.
Csont András
